Iroda:
1015 Budapest, Donáti u. 7/a
Postacím: 1251 Budapest, Pf. 70.
Telefon / Fax: 36/1/201-1011
magyar.ormeny@t-online.hu
Örmények a Kárpátmedencében

Magyarországi örmények
történelmi áttekintés


TARTALOMJEGYZÉK

Köszönetnyilvánítás. 1

Témaválasztás, célok.. 2

Magyar-örmény Historiográfia.. 2

A téma úttörői 2

Az Arménia folyóirat köre. 2

Örmények a Kárpát-medencében.. 3

A tömeges megtelepedés. 4

Az örmények gyarapodása a XVIII. században. 5

A gazdasági életből a közpályákra a XIX. században. 6

Egyes örmény kolóniák története.. 6

Erzsébetváros. 6

Szamosújvár. 8

Gyergyószentmiklós. 10

Szépvíz. 12

Újvidék. 13

Szeged. 13

Békés megyében. 13

Magyar-örmények a dualizmuskorban.. 14

Demográfia. 14

Etnikai tudat. 15

Gazdasági szerep. 16

Politikai szerep. 16

Az örmény katolikus püspökség ügye. 17

Kultúra, művelődés. 18

Az Örmény Múzeum Egyesület megalakulása. 20

Szétszóródás és asszimiláció a XX. században.. 21

Az örmények szerepének rövid értékelése.. 22


Köszönetnyilvánítás


Szeretném megköszönni az itt felsorolt személyeknek és szervezeteknek, hogy jelentős segítséget nyújtottak a szakdolgozat elkészítéséhez:



JATE Kulturális Kuratórium

Prudentia Alapítvány

Dr. Szalmási Pál

Dr. Schütz Ödön, az MTA tagja

Simon J. Zaven, Arménia Népe Kulturális Egyesület

Tarisznyás Csilla, Szamosújvár, az Arménia szerkesztője

id. Tóth Csaba, oral history interjúk legépelése

Vincze Gábor, JATE Kortörténeti Dokumentációs tár



Témaválasztás, célok

A magyarországi kisebbségek közül az örménység több szempontból is kuriózumnak számít. Anyaországuk több ezer kilométerre fekszik a Kárpát-medencétől, mégis többszáz éve jelentős kolóniájuk él a történelmi Magyarország területén. Jelenleg alig 3 tucat örmény anyanyelvű ember él hazánkban, mégis a legelső kisebbségi önkormányzatot ők hozták létre, több mint 30 000 szavazatot kaptak.

A XVIII. században a gazdasági életben voltak igen sikeresek, míg a következő században a politikai és társadalmi közéletbe bekerülve töltötték be jelentősebb pozíciókat. E szerepvállalás csúcspontja a dualizmus időszakára esik, ezért választottam dolgozatom témájául az örmény kisebbség ekkori helyzetének bemutatását. Ennek megértéséhez feltétlenül szükséges a megelőző idők történéseinek felvázolása, mely dolgozatom első részét alkotja. A következő részben az asszimilálódó örmény kisebbség demográfiai, kulturális és társadalmi helyzetét mutatom be az 1867-et követő esztendőkben. A mellékletben politikusi életpályák felvázolásával próbálom illusztrálni a közéletben betöltött szerepüket.





Magyar-örmény Historiográfia


A téma úttörői


A magyarországi örményekről elsőként megjelent munkát az örmény katolikus mechitarista szerzetesek készítették[1], akik a nyugati világba szakadt örmény diaszpóra kultúrájának őrzését tűzték ki célul. Az örmények első magyar nyelven megjelent ismertetése Decsy Sámueltől (1742-1816) származik[2], az első magyar armenistának Lukácsy Kristófot (1804-1876) tekinthetjük, aki örmény katolikus pap és szamosújvári tanár, gimnáziumi igazgató volt. Összefoglalta az örmények őstörténetét, majd az erdélyi örmények őseinek a Kaukázustól Erdélyig tartó útját, illetve az erdélyi telepek történetét a XIX. századig[3]. Említést érdemel még Gábrus Zachar (1794-1870), a nagy tekintélyű szamosújvári tanár és polihisztor, aki nyelvkönyveket, útleírásokat, szépirodalmi műveket írt elsősorban. A későbbi Arménia folyóiratszerzői között több tanítványa megtalálható. Hagyatéka jelenleg jórészt kiadatlan, a kolozsvári levéltárban található.


Az Arménia folyóirat köre


Az ?Arménia - Magyar-örmény havi szemle? című folyóirat 1887 és 1907 között jelent meg Szongott Kristóf (1843-1907) szerkesztésében. Szamosújvári gimnáziumi tanárként ő volt a lap és körül kialakult társaság fő szervezője és legaktívabb tagja. Az Arménia anyagának mintegy kétharmadát ő írta, s anyagilag is támogatta a lap megjelenését. Ilyen utód sajnos nem akadt, és halála után már csak néhány összevont szám jelent meg Herrmann Antal néprajztudós szerkesztésében. Fennállása során több mint 150 munkatársa volt a lapnak, melyben 1829 cikk, 2090 közlemény és 396 illusztráció jelent meg. A század kilencvenes éviben mintegy 85 hazai és 20 külföldi helységbe járatták a lapot. A fent említetteken kívül jelentősebb munkatársai voltak a lapnak: Molnár Antal (1847-1902) szamosújvári levéltáros, országgyűlési képviselő; Markovics Jakab (1820-1891) pap, Merza Gyula (1861-1943) író, Ávedik Lukács (1847-1909) erzsébetvárosi plébános, Bányai Elemér (Zuboly, 1875-1915) író; Temesvári János történész. Az Arménia publikációi jórészt az örmények történelmével foglalkoztak, különös tekintettel a hazai eseményekre. Emellett aktuális híradások jelentek meg a magyar-örmény személyek tevékenységéről, mely forrásul szolgál a dualizmus kori történésekhez.

A Magyarországi Örmények Egyesülete 1920-ban alakult Ávedik Félix, Simay Gyula, Hovhannesian Eghia és Gopcsa László aktív közreműködésével a Budapesten élő mintegy 2000 örmény összefogásának céljából. Népszerűsítő kiadványokat jelentettek meg, de a harmincas évekre egyre kisebb lett az aktivitás. A témáról szóló önálló monográfia az 1940-es évek első felében jelent meg utoljára.

A rendszerváltást követően újra aktivizálódott kulturálisan a magyarországi és az erdélyi örménység. A Magyarországi Örmény Kisebbségi Önkormányzat kiadványa az 1995. decemberétől Ararát címen kéthetenként megjelenő lap, mely elsősorban kulturális és közéleti témákkal foglalkozik. Az Erdélyi Örmény Gyökerek kulturális egyesület kiadásában havonta megjelenő ?Füzetek? igen színvonalas cikkeket közöl az örmények hazai történetéről. Erdélyben a Pro-Armenia Alapítvány Szamosújváron jelenteti meg a Szongott által alapított Arménia ?Új folyamát? 1995-től. Színvonalas cikkek jelennek meg benne a magyar-örmények kultúrájáról, jelenlegi életéről.

A jelentősebb összefoglaló magyar történelmi monográfiák csak rövid említés szintjén írnak az örményekről. A modern szempontoknak megfelelő nagyobb lélegzetvételű összefoglaló elemzés még egyelőre várat magára. Dolgozatom forrásaiként felhasználtam a fent említett szerzők által publikáltakat, valamint az általam 1996-tól kezdve felvett ?oral history? interjúkat, amelyek az idős örmény származású megkérdezettek felmenőinek életére is rávilágítottak. A rendelkezésemre álló családfákból is sok mindenre tudtam következtetni: foglalkozás, lakhely, gyermekszám, átlagos élethossz tekintetében. Az általános történeti monográfiák és statisztikai közlemények alapján rekonstruálni lehetett azt a kort, amelyben az örmények éltek. Az országgyűlési almanachokból, politikusi visszaemlékezésekből, levéltári anyagokból és korabeli újságcikkekből elsősorban a karriert befutott személyekről lehetett információkat szerezni. Mindezen kutatások alapján úgy vélem, hogy a szakirodalom összefoglalásán túl eddig nem használt forrásokkal új szempontok alapján sikerült pontosabb képet kialakítani a címben jelzett korszakról.


Örmények a Kárpát-medencében


Az újkor előtt

Az örmények szórványos jelenlétét már ókori források is bizonyítják. Kr.u. 173-ban Aurelianus császár nyugat-arméniai légiójával győzött a Garam mellett a kvádok ellen. A Kézai és a Thuróczy krónikák szerint honfoglaló eleinkkel is jöttek örmények a Kárpát-medencébe. II. Endre magyar király keresztes hadjárata során Örményországban járt, s András fiát majdnem meg is házasította II. Levon örmény király Zabel nevű lányával. Amikor a II. Endre hazatért, elképzelhető, hogy vele tartott egy kisebb örmény kolónia, akik aztán Esztergomban telepedhettek le (illetve csatlakozhattak a már itt élő örményekhez), az ő jelenlétüket ottani helynevek is bizonyítják. Ennek a kolóniának a vámmentes kereskedelmi jogait IV. Béla 1243-ban kelt oklevele megerősíti[4].

A középkort követően kisebb szórványban az újkorban is éltek örmények hazánkban, azonban emléküket mára csak néhány örmény eredetű hely- és személynév őrzi.


A tömeges megtelepedés

A hazánkba nagyobb számban a XVII. században érkező örmény bevándorlók a saját hagyományaik szerint (erről a XVIII. század előtti írásos források nincsenek) egyenesen a Bagratida örmény királyi dinasztia (Kr.u. 884-1045) fővárosából, Aniból menekültek. E "metropolisz" a magyar államalapítás idején jelentős nagysággal és fontossággal bírt, a krónikások gyakran "ezertemplomú Ani"-ként emlegették. Ám a Bagratida dinasztia kihalása után először bizánci (1045), majd szeldzsuk török kézre került (1064), ami a lakosság menekülését idézte elő. A mongolok 1236-ban dúlták fel a várost, de a végső pusztulást és a település elnéptelenedését egy földrengés-sorozat okozta 1319-ben. A magyarországi örmény leszármazottak előszeretettel hangsúlyozták, hogy őseik a város módos és művelt rétegeiből kerültek ki, és magukkal hozták könyveiket és kegytárgyaikat.

Ezen örmény kolóniák nyugatra vándorlása körülbelül a XII. században kezdődött meg, kezdetben azzal a reménnyel, hogy hamarosan hazájukba visszatérhetnek. Nagyobb számban a Krím-félszigeten telepedtek meg, ahonnan a XIV. században a mongol hódítók elől északi irányba kellett menekülniük, így Lengyelország és Moldva területén telepedtek le. Az utóbbi helyen városokban lakó örmény kereskedők és iparosok kapcsolatot építettek ki Erdély keleti felével, és szórványosan megjelentek egyes városokban. A moldvai vajdák politikája kedvezőtlenül érintette az örmény lakosokat, a román lakosság is meglehetős ellenérzésekkel viseltetett irántuk. A hagyományok úgy tartják, hogy 1668-ban belharcok és török támadás következtében 3000 család menekült a Keleti-Kárpátok hegyeibe[5]. Ezek nagy része aztán már nem tért vissza Moldvába, hanem I. Apafi Mihály erdélyi fejedelemtől kért letelepedési engedélyt, amit a fejedelem 1672-ben meg is adott[6]. Ebben bizonyára közrejátszott az is, hogy pótolni kellett a megelőző évek nagy pusztításai által elveszett népességet. Apafi 1680-ban szabad kereskedésre is engedélyt adott nekik. Az örmény földbirtokosok és földművelők helyhezkötöttségük miatt Moldvában maradtak, az áttelepülők nagy része iparral, és termékeik (bőráruk) értékesítésével foglalkozott. Az ekkor Erdélybe érkező örmények számát illetően megbízható pontosságú adatokat nem ismerünk, azonban az biztos, hogy a következő évtizedekben újabb családok érkeztek Moldvából és lengyel területekről.[7]

Első fázisban Erdély keleti átjárói mentén alkottak telepeket (Gyergyószentmiklós, Csíkszépvíz, Kézdivásárhely-Kanta, Beszterce). Az őshonos lakosság általában jól bánt velük, kivéve a szászokat, akik konkurenciát látva bennük Besztercéről kiűzték őket. Már korábban megjelent az igény arra, hogy önálló településeket hozzanak létre. Ennek érdekében 1696-ban kibérelték a szamosújvári uradalmat, és a Küküllő mentén elterülő Ebesfalvát. A császár 1700-ban engedélyt adott Szamosújváron város alapítására, s hamarosan megkezdődtek az építkezések. Ebesfalván is megindult a városiasodás, III. Károly 1733-as kiváltságlevele óta Erzsébetvárosnak hívták településüket, mely 1791-ben lett szabad királyi város Szamosújvárral együtt. E két városban kezdetben szinte kizárólag örmények laktak, akik közigazgatási és első fokú bírósági autonómiát hoztak létre. Már e században nagy volt az örmények mobilitása, Erdély belsejében Petelén, Felfaluban, Görgényszentimrén, Bonyhán, Csíksomlyón és Gyulafehérváron tudunk örmény kolóniákról[8], de sokan költöznek az egyik helyről a másikra, főleg Szamosújvárra, mely legjelentősebb településükké vált, és egymás között "Armenopolisként" emlegették. Emellett folyamatos volt egyes családok bevándorlása moldvai és lengyel területekről, pl. gr Apponyi György máramarosi főispán helyi kamarai birtokokra 1768-ban hívott be Galíciából iparos örményeket. Az újonnan érkezők is igyekeztek minél hamarabb beilleszkedni.


Az örmények gyarapodása a XVIII. században


A beköltözéskor Minasz nevű püspökük volt a közösség vezetője, kinek utódja Verzár Oxendius már Minasz idején is szorgalmazta az erdélyi ortodox örmény keresztények vallási unióját Rómával. Amikor az erdélyi örmények "megtértek" a katolikus anyaszentegyház keblébe újabb lépést tettek hagyományaik feladásával az asszimiláció felé. Ráadásul miután 1715-ben Oxendius püspök meghalt, nem sikerült egyetértésre jutni az utódot illetően, ezért végül is az erdélyi római katolikus püspökség alá rendelték őket, és egyházi önállóságukat csak a 20. században nyerték vissza. Bár utódaik pozitívumként emlegetik az uniót, annak idején nem ment egykönnyen a keresztülvitele. Más szempontból azonban előnyös volt az örmények érvényesülési lehetőségeinek az alakulására.

A XVIII. század (leszámítva a Rákóczi-szabadságharcot) a békés gyarapodás időszaka az örmények számára. Mivel a magyarok nem aknázták ki kellőképpen a kereskedelmi lehetőségeket, más (görög, szász, zsidó) idegen etnikumokhoz hasonlóan az örmények olyan jelentős vagyont tudtak felhalmozni, hogy nemegyszer a kincstárat is kisegítették (azonban általában helyben nem kölcsönöztek), amit hamarosan kedvezményekkel, nemesség adományozásával hálált meg az udvar. Ez viszont az erdélyi rendek féltékenységét vonta maga után, és nem voltak hajlandóak egyenjogúsítani őket, azaz megadni számukra az indigenatust, így nem vásárolhattak ingatlanokat, földet Erdélyben. Ez azonban nem etnikai alapú diszkrimináció volt, hanem a rendek graviminális politikája, mellyel azt szerették volna biztosítani, hogy a honosításhoz a rendek hozzájárulása is szükséges legyen, illetve vármegyei hatóság alá szerették volna vonni az örményeket, arányos adóterheket kivetni rájuk és megszüntetni kvártélymentességüket (1741. évi erdélyi országgyűlés). Az uralkodók azonban továbbra is pártfogolták az örményeket, két legnagyobb településük szabad királyi városi státuszát pedig végül az 1790/91-es erdélyi országgyűlés jóváhagyta[9]. Ez -bár egy ideig még ment a vita a kvártély és előfogat-mentesség megszűntetéséről, hiszen ezzel a többi szabad királyi város sem bírt- az örmények különleges jogállásának megszűnéséhez jelentős lépés volt, s elősegítette a magyar nemességbe és polgárságba való integrálódásukat.

Számukra a meggazdagodás legjobb útjának a marhakereskedelembe való bekapcsolódás bizonyult. A német nyelvterületen lévő piacokon keresett áru volt az óriás termetű és finom ízű magyar marha. A század második felében örmények pusztákat béreltek az Alföldön, majd az ott felhízlalt marhákat nyugatra hajtották és eladták. A leggazdagabb kereskedő családok megkapták illetve vásárolhatták a nemességet, és így földet is szerezhettek, elsősorban a Dél-Alföldön, ahová egyre többen költöztek. Arad mellett 1769-ben szerettek volna egy örmény várost létesíteni Erzsébetváros mintájára, ezt azonban a magyar hatóságok nem engedélyeztek. Így bár kezdetben tartották a kapcsolatot az erdélyi kolóniákkal, azonban a sokszor magyar nemesi családokkal kötött vegyes házasságban született utódok (mintegy két-három tucat családról van szó) egyre inkább eltávolodtak, nem tanultak meg örményül, neveiket magyarosították (főleg a -ffy végződés volt népszerű: Jakabffy, Bogdánffy, Mártonffy, Gyertyánffy). A belföldi kereskedelemmel foglalkozó kevésbé módos kereskedőelemek Erdély és a Partium városaiban szóródtak szét, ahol üzleteket nyitottak, majd a 19. századtól egyre többen értelmiségi pályákon érvényesültek: gyógyszerészek, orvosok, ügyvédek, köz- és magántisztviselők, etc. lettek. Ebben az is szerepet játszott, hogy az állatkereskedelem jelentősége teret vesztett a mezőgazdasági terménykereskedelemmel szemben, illetve a dunai gőzhajózás megindulása és egyéb tényezők miatt Erdély elvesztette a távolsági kereskedelemben betöltött pozícióit. A szegényebb sorsú örményekről nem sokat tudunk, valószínűleg kiskereskedőként szétszóródtak és asszimilálódtak az erdélyi falvakban.


A gazdasági életből a közpályákra a XIX. században


Mária Terézia 1776-ban a Bécsben tanuló Patrubány Márton jól sikerült vizsgája kapcsán megadta az örményeknek a közhivatal-viselés jogát. Ezután megindult az örmények beáramlása a közpályákra. A gazdasági életben betöltött pozícióikat (melyet zsidó, német és más polgárosodó elemek vettek át) lassan átkonvertálták politikai, kulturális, kapcsolati tőkévé. A legtöbb örmény család anyagilag megengedhette magának gyermekei taníttatását. Mivel általános volt körükben a gyermekek magas száma, azok akik nem örökölték az apa egzisztenciáját (földbirtok, gyógyszertár, stb.) közpályára kerültek. A vármegyék közül Torontálban a Gyertyánfffyak, Dánielek, Karassó-Szörényben a Jakabffyak, Bács-Bodrog megyében a Karátsonyiak vezető tisztségeket töltöttek be.

Az örmények 1848/49-ben támogatták a forradalom ügyét, mintegy 70 örmény tiszt és több száz honvéd harcolt együtt a magyarokkal a szabadságharcban[10].. A megtorlást és a passzív rezisztenciát ugyanúgy megélték, mint a kor tősgyökeres magyar nemessége.



Egyes örmény kolóniák története


Erzsébetváros


Erzsébetváros földrajzi elhelyezkedése folytán Erdély közepében, útvonalak kereszteződésében Medgyes és Segesvár között helyezkedik el; ezért is választották a helyet annak idején a kereskedelemmel foglalkozni szándékozó örmények. A város németül Elisabethstadt, román nevét (Dumbraveni) a közeli hegyen levő ?Szép Erdőről? eredeztetik.

A települést eredetileg Ebesfalvának nevezték, mely Apafi fejedelem uradalma volt. Az első örmények 1654-ben érkeztek[11], azonban a hamarosan bekövetkező háborús események miatt a többen visszamentek Moldvába. Ott azonban szintén háború tört ki 1669-ben, úgyhogy ezt követően nagyobb számban menekültek Erdélybe. Az ebesfalvi örmény anyakönyv első bejegyzése 1658-ból származik, és ezidőben egy kis fatemplomuk is volt már. Az 1685-ös évben egy nagyobb örmény csoport telepedett le helyben Dániel Tódor vezetésével, aki letelepedési engedélyt eszközölt ki a fejedelemnél. Apafi az örmények kiváltságlevelében a szabad kereskedés és iparűzés mellett a bíróválasztás jogát is megadta nekik. Az örmények első bírója Dániel Tódor lett, akinek Apafi érdemei elismeréseként nemességet is adományozott. Az Erdélyben szétszórtan élő örmények felett joghatóságként az Erzsébetvárosban székelő főbíró által vezetett "Örmény Kompánia" állt, amely egyéb ügyekben is képviselte az örményeket, például közösen egy összegben fizettek adót. Emellett Erzsébetvárosnak volt külön bírója, és a településen kezdetben csak örmények laktak. Az itteni kolónia 1696-ban elnyert kiváltságlevele az első részletes jogi szabályozás az erdélyi örmények számára.

Nem volt könnyű dolguk az itteni telepeseknek, mert először egy tűzvész, majd 1704-ben a kuruc csapatok rombolták le a lakóházakat. Az örmények megszerethették e helyet, mert a harcok elcsitulta után is ide tértek vissza, és nem az akkoriban frissen létesült Szamosújvárra, ahová Oxendius örmény püspök szerette volna őket is telepíteni. Engedélyt is nyertek a császártól, hogy itt maradhassanak. A bírói-közigazgatási központi szerep ellenére Erzsébetváros csak a másodhegedűs szerepét tölthette be a dinamikusan fejlődő Szamosújvárral szemben, mely jelentősebb gazdasági és kulturális hatással bírt.

Az itteni örmények bőrfeldolgozók, cipészek, szűcsök, ötvösök, szabók, szappanfőzők voltak (Ávedik i.m. 61.o.), s kezdetben ezen termékeikkel kereskedtek. Az ebesfalvi örmény adófizetők első névsora 1727-ből maradt fent. Császári kiváltságlevelet 1733-ban kapott a város, és az Erzsébetváros nevet is ettől kezdve használták az ebesfalvi uradalom örmények lakta részére. Az 1754-es új adórendszer nem volt tekintettel a korábbi privilégiumokra, és az örmények kedvezőtlenebb helyzetbe kerültek, Ezért egyszeri adómegváltási összeget ajánlottak fel az erzsébetvárosi és a szamosújvári örmények, melynek fejében Mária Terézia újabb kiváltságlevelet bocsátott ki számukra. II. József új közigazgatási intézkedéséi miatt ismét újabb kiváltságlevél megszerzését eszközölte ki a város, mely már szabad királyi városi státuszt biztosított. Azonban mivel a kalapos király visszavonta intézkedései nagy részét halálos ágyán, ezen státusz is vitássá vált[12]. Az 1791-es erdélyi országgyűlésen végül is felvették Szamosújvárral együtt Erzsébetvárost a szabad királyi városok közé. Az örmények szerették volna a kvártély és előfogat állítási kötelezettségeik eltörlését, és az ezen folyó vita miatt még sokáig nem jelenhettek meg küldötteik az országgyűlésen. Végül is az 1834/5 évi országgyűlésen az örmény városok vállalták ezeket a terheket, és 1837-ben új szövegezésű kiváltságlevelet nyert a város[13].

Néhány itteni család (Kiss, Vertán, Issekutz, Kövér, Lukács) szintén bekapcsolódott a nemzetközi marhakereskedelembe, s hatalmas vagyont gyűjtöttek a XVIII. században. A bérelt alföldi pusztákra telepedtek, és hamarosan a nemesség megszerzését követően ottani érvényesülés rovására elhalványult a kapcsolattartás az erzsébetvárosi kolóniával. A város jelentőségének csökkenését jelezte az is, hogy 1793-tól a gyergyói és a szépvízi örmények már nem tartoztak a joghatósága alá.

Az ún. ó-templom 1723 és 1725 között épült fel a városban, majd hamarosan a növekvő igények miatt 1766-ban megkezdték a "fő-templom" építését, melyet 1783-ban fejeztek be. A pompás barokk templom is jelzi a helyi örménység gazdasági potenciáljának nagyságát. Emellett az örmény katolikus mechitarista szerzetesrend 1795-ben épített egy templomot, és több kisebb családi kápolna is létesült.

Az 1848-as események jelentősen megrázták a város lakóinak életét. A szomszédos vidékek lakói, főleg szászok és románok voltak; így miután Erzsébetváros a magyarokat támogatta, többszöri csatározások, garázdálkodások színhelye lett. A városban alakult nemzetőrséget a román szabadcsapatok lefegyverezték. Ezt követően a hadiesemények alakulása miatt a város többször is gazdát cserélt. A környék szász és román lakosaiból verbuválódott martalóc seregek kirabolták a várost, amelyet az osztrák reguláris csapatok is megsarcoltak, a lakosoknak időlegesen el is kellett menekülniük. Miután tartósan magyar kézre került a város, Felső-Fehér megye falvaiból több nemesi család is a városba húzódott. Erzsébetvárosból mintegy két tucat ember harcolt a magyar csapatokban. A bukás után kényszersorozás, fogság várt rájuk, a városi autonómiát eltörölték az osztrák hatóságok. A helyben lakó örmények ingatlanjaiban és ingóságaiban igen nagy kár keletkezett, az évszázadok alatt felhalmozott javak prédává lettek. Abban, hogy Erzsébetváros soha nem nyerte vissza korábbi jelentőségét; valószínűleg a szabadságharc alatti pusztítás is jelentősen közrejátszott.[14]

A kiegyezést követően nem sokat hallunk Erzsébetvárosról, fokozatosan egyre inkább jelentőségét vesztette. 1884-ben nagyság szerint a 143 magyarországi város közül a 129. helyen állt kereken 2500 fős lakosságával.[15] A város anyagi támogatásával 1899-ben kezdte meg működését az állami főgimnázium. A magyar-örmény társasági élet egyik utolsó fellángolásaként 1912-ben a városban tartott estélyre összegyülekeztek a szétszóródottságban elő örmények[16], azonban folytatás nem következett.

Végezetül álljon itt egy kortárs erzsébetvárosi magyar bírósági tisztviselő értékelése: ?Szolgáltam összesen 42 évet és 8 hónapot. Éspedig a sors különös kegyéből, a sok változás és átalakulás dacára (1 év kivételével Martonfalva!) folyton itt helyben Erzsébetvároson. Ha régi jó örmény ismerőseim életben lennének, bizonyára "díszörménynek" választanának!! De kidőltek a jó örmények! Karácsonyi, Öttves I., Öttves II., Másvilági, Jozéfi, Csiky I., Csiky II.,stb., kik patriárkális, de becsületes módon vezették a város ügyeit és kezelték a város szép vagyonát!! Mikor (az) 1862. évben pályámot itten megkezdettem: csak örményül beszéltünk! Ne értsétek így! Azt akarom ezzel mondani: hogy a város élén és a kereskedelem terén kizárólag örmény férfiak működtek. A hivatalnokok között idegen ajkú egy sem volt. A kereskedők között egyetlen szász ember (Schmidt András) mozgott, s az iparosok közül csak egy borbély, Krauss és egy pékmester volt szász nemzetiségű. Ezek közül is csak kettőnek volt háza! Ma (az) 1910. évben: a városi tanácsnál csak 3-4 törzsökös örmény, a kereskedők között kettőt találok csak. Az iparosok nagyobb része szász és a városi házaknak - különösen a piac terén - nagy része szászok kezén van. A külső birtok forgalmi értéke 1862-ben 2-3 száz ft. volt, ma 1000-2000 ftban váltakozik. A szász üzletemberek és oláhparasztok vásárolják az örmények külső fekvőségeit is. És így van ez Erdély nagy részében! (?) Az oláhok megértették, hogy: kié a föld, azé a haza! De mi magyarok ezt a szent igét csak mondjuk és írjuk, de a gyakorlatban nem váltunk be és nem követjük!! Hazafi aggodalom fogja a jó érzésű magyar embert, ha Erdély magyarságára, jövőjére gondol!!?[17]


Szamosújvár


Szamosújvár Erzsébetvároshoz hasonlóan utak találkozásánál, Kolozsvár és Dés között fekszik a Szamos partján. Az örmények 1696-ban kapták haszonbérbe a szamosújvári uradalmat a királytól, aki 1700-ban a Vincen lakó bolgárokéval azonos kiváltságlevélben biztosította többek között a szabad kereskedés jogát Erdélyben és az örökös tartományokban.[18] Még ezévben 25 000 forintért egy a Martinuzzi vártól délre eső területrészt megvásárolták az örmények, és lerakták városuk alapjait. Folyamatosan egyre újabb örmény családok jöttek ide, például az 1712-ben Besztercéről a szászokkal való konfliktus miatt elűzöttek. Az építkezés szép ütemben haladt, bár az 1717-es évi tatár betörés elől a várban kellett menedéket keresniük a helyi örményeknek. Ezen okulva 2 évvel később városfalat építettek, melyen 3 kapu vezetett keresztül. 1728-ban pedig egy tűzvész okoz károkat. Elsőként a Salamon templom épült fel a Simai család pénzén 1723-ban, 1742-ben ferences szerzetesek költöztek a városba. Az Örmény Katolikus Székesegyház alapjait 1748-ban rakták le, s 1798-ban szentelték fel. Az ötven évig tartó építkezés eredménye a pompás barokk katedrális, amely a mai napig a világ legnagyobb örmény katolikus temploma[19].

A város első kiváltságlevele 1726-ból való, amelyben mezővárosi státust nyert. Az "Armenopolis" (Örményváros) elnevezés is itt fordul lelő legelőször. Mária Terézia 1758-as kiváltságlevele megerősítette a privilégiumokat, s engedélyezte, hogy az örmények egyszeri pénzdíjjal váltsák meg adómentességüket. II. József 1784-ben új közigazgatási egységeket vezetett be Erdélyben, s 1786-ban szabad királyi várossá léptette elő Szamosújvárat, amit heves vita után az 1791-es országgyűlésen a rendek is elfogadtak.

A lakók még az erzsébetvárosiaknál is nagyobb lelkesedéssel fogadták az 1848-as forradalom hírét. A város lakói támogatásukról biztosítottak a felálló új magyar hatalmat, majd augusztusban a városban önkénteseket toboroztak a honvédseregbe. 1848 késő őszén Szamosújvárt is elérték a hadi események Urban csapataival Dés felől érkezve megütközött a magyar XI. honvédzászlóalj egységeivel, akik Kolozsvár védelmében november 13-án Szamosújvár felé nyomultak előre és rövid tűzpárbajt vívtak Urban seregeivel majd visszavonultak. A "szamosújvári csatának" mindössze 3 áldozata volt. A hadiszerencse hamar megfordult, és egyes honvédegységek a Karácsonyt már Szamosújváron töltötték. A város kórházi férőhelyeinek számát 50-ről 100-ra emelte, hogy a sebesült marosszéki székely katonákat ott ápolhassák. Emellett a város számos polgára harcolt a honvédseregben az osztrákok ellen. Az 1949. évi harccselekmények elkerülték a várost, úgyszintén a nagy riadalmat okozó "muszka" csapatok, így nem keletkezett komoly kár sem az épületekben, sem a lakosok testi épségében és vagyonában. Azonban jelentős hadisarcot szedtek be az osztrákok.

Az osztrák adminisztráció 1856-ban megszűntette a gimnáziumot, amit 1861-ben 4 osztályos örmény katolikus magyar tannyelvű algimnáziumként állított vissza a városi közgyűlés[20], az intézmény igazgatója Lukácsy Kristóf helyi lelkész lett. Ezévben Doboka vármegye székhelye lett Szamosújvár, az 1886-os megyerendezésig.

A dualizmus korában fejlődésnek indul a város, bár korántsem oly mértékben, mint a nagyobb erdélyi városok. 1884-ben 5317 fővel a lakosság nagysága tekintetében az ország 92. városa volt.[21] 1873-ban királyi törvényszék alakult a városban, melynek elnöke Simai Gergely királyi tanácsos lett. Ezévben indult meg a városi utak kikövezése, a szamosvölgyi vasutat 1881-ben nyitották meg, s 1884-ben pedig az új országutat vezették át a város főutcáján. Azonban az iparosodás nem indult be, és a hajdani kereskedőcsaládok leszármazottai is rég feladták gazdasági pozíciójukat. Az igazgatási funkciója ellenére egyre inkább lemaradó kisvárosnak tekinthető Szamosújvár. S bár a város komoly anyagi segítségével 1894-ben állami főgimnázium létesül, a végzett diákoknak nemigen jutott helyben munkalehetőség, és az elvándorlás egyre nagyobb méreteket öltött. A környékre kisugárzó kulturális hatást sem tapasztalunk, mindez talán a közelben fekvő Kolozsvár elszívó hatásának is köszönhető.


Gyergyószentmiklós


A város a Gyergyói medence keleti felében található, a monda szerint a neve egy György nevű pásztortól származik, mások szerint az itt megtelepedett nemzetség nevéről kapta. Nem tudjuk pontosan, mikor keletkezhetett a település, a ránk maradt iratokban először az 1332-es pápai tizedjegyzékben található meg a neve[22]. Az állattartással foglalkozó itt megtelepedő székelyek feltehetően először kétlaki életet éltek: a téli szállásuk lehetett a város mai helyén, s nyárra kiköltöztek a havasi legelőkbe. A földművelés elterjedésével párhuzamosan azonban kialakultak a medence falvai a jelenlegi helyükön. Gyergyó mint önálló szék 1406-ban lett először megemlítve s más székely településekhez hasonlóan gyalogos és lovas katonai szolgálatot viselő parasztok laktak itt a primor Lázár család egyre növekvő befolyása alatt. A szabadságukra büszke fölműveléssel és marhatenyésztéssel foglalkozó székely lakosokat a 16. században Erdély urai megpróbáltak jobbágysorba süllyeszteni. Ez ellen a székelyek sorozatos felkelésekkel tiltakoztak (1562, 1571, 1583, 1596) mely mozgalmakat általában véresen elnyomtak, de végül is azzal az eredménnyel jártak, hogy korábbi privilégiumaikat megerősítették. Gyergyószentmiklós 1607-ben Rákóczi Zsigmond fejedelemtől vásártartási jogot nyert, ezidőben a székelyföld egyik legnagyobb és legjelentékenyebb települése volt. Az itt létrehozott pricskei vám a Moldva felé vezető kereskedelmi forgalmat ellenőrizte. Bethlen Gábor és a Rákócziak kifejezetten támaszkodtak a székelyek katonai erejére, akik végig kitartottak II. Rákóczi György majd Kemény János fejedelem mellett. Ezzel aztán kiprovokálták azt, hogy a győztes török-tatár hadak végigpusztították a vidéket. Az 1557-61 közötti események így a lakosság jelentős részének a pusztulását eredményezték. A szomszédos Moldvában már a XV. századtól jelentős örmény telepek léteztek, amelyek gazdasági kapcsolatokat tartottak fenn Erdéllyel, s természetesen megfordultak a gyergyószentmiklósi vásárokban is. A helységben már a tömeges betelepedést megelőzően, 1637-től éltek örmények[23], ekkor létesült az "Idegenek temetője" is. Orbán Balázs az itteni örmények letelepedését a szépvíziekkel egyetemben 1668-ra teszi[24], Szongott 1672-re[25], míg Garda Dezső az 1654-es évet teszi meg a bevándorlás kezdetének[26]. Mindez azt valószínűsíti, hogy nem egyszeri betelepedésről, hanem hosszabb folyamatról beszélhetünk . Ráadásul a már egyszer itt élők is gyakorta változtatták lakhelyüket, például Szamosújvár megalapítása után a gyergyói örmények egy része átköltözött oda. A gyergyószentmikósi örmény közösség 1680-ban nyert a fejedelemtől kiváltságlevelet, amely elsősorban bőráruk kereskedelmét engedélyezi Erdély területén.[27]

Miután 1688-at követően Erdély osztrák uralom alá került, időnként Gyergyószentmiklóson is állomásoztak császári csapatok. Az ő ellátásuk jelentős terheket rótt a lakosságra, ráadásul a katonák erőszakoskodtak is, egyik eset ránk maradt leírása egy öreg örmény kézműves brutális megveréséről tudósít.[28] II. Rákóczi Ferenc fejedelem kurucait támogatták a gyergyóiak is, azonban a seregek 1707-es vereségét követően a császáriak végig rabolták és pusztították a vidéket. Ezt a háború gyakori velejárójaként követte a pestis, majd az 1716-os tatár betörés okozott károkat, amit aztán egy még nagyobb pestisjárvány tetézett. A székely jogi kiváltságok elvesztek, s a bevezetett adók is nehezítették helyzetüket. A helyi örménységet nem annyira sújtották a megtorlások, mert a fegyveres mozgalomban nemigen vettek részt, sőt moldvai kereskedelmi útjaik során az osztrákok számára kémkedtek.[29] Itt is a kezdetektől fogva létezett az "Örmény Compania", amely sajátos autonómiát biztosított tagjainak. Mindez arra vezetett, hogy egyre jelentősebbek lettek az örmények gazdasági pozíciói: üzletek és kocsmák alapításával megszerezték a gyergyói falvak felvevőpiacát, emellett Moldva felé irányuló állatkereskedelemmel és fakereskedéssel foglalkoztak. A székelyek egyre inkább kárvallottai lettek az örménység térnyerésének, és a gyergyói alkirálybíró a széki tisztviselőkkel egyetemben 1726-ban rendeletet hozott az örmények jogainak korlátozásáról: a vásárba csak nyáron reggel 8, illetve télen 9 óra után mehettek ki, nem tarthattak kocsmát, valamint csak azután vághattak marhát, ha már a székely mészárosok portékája elfogyott.[30] Az örmények a Guberniumhoz fordultak jogorvoslatért, amelynek határozata végül is enyhítette a korlátozásokat.

1763 után erőszakkal felállították a székely határőrezredeket, s evvel Gyergyószentmiklós közigazgatása három részre oszlott: az osztrák General Commandónak alárendelt katonacsoport, széki közigazgatás alatt álló nem katonáskodók és az örmény Compania, mindegyik rendelkezett külön bíróval és esküdtekkel.[31] Csík-Gyergyó-Kászonszék 1768-ban ünnepélyesen a székelység közé fogadta az itt lakó örményeket, akik aztán a széki bíróság joghatósága alá kerültek 1793-ban, s ezzel megszűnt az erzsébetvárosi örmény főbíró hatásköre a helyiek felett. Ezután a gyergyói Mercantile Forum (Kereskedelmi Törvényszék) élén a választott bíróval intézte az örmények gazdasági és közigazgatási ügyeit. A csíki székely ezred katonáit, ahol a gyergyóiak is szolgáltak gyakran vezették külföldön háborúkba, s így az otthoni teendőikkel nem tudtak törődni a gazdák, ami anyagi romláshoz vezetett. Az örmények nem katonáskodtak, a többségben lévő székely katonaközösség próbálta nagyobb mértékű közterhek vállalására bírni őket, több-kevesebb sikerrel. Eközben az örmény kereskedők kezébe került a Maroson folyó tutajos kereskedelem is.

Az gyergyói örmények által alapított Tímárok Céhe (Társasága) és a Kereskedők Céhe (Kongregációja) szabályozta a gazdasági életet. Emellett már a társasági élet igényeinek kielégítésére működött a Legények Céhe (később Legényegylet), a vallásos szervezetek a Szent István Társulat, és a Szentháromság Társulat voltak. 1730-34 között épült a jelenlegi örmény katolikus templom. A gyergyószentmiklósi örmény kereskedőket 3 classisba sorolták: az 500 forintnál nagyobb tőkével rendelkezők voltak akik "bécsi portékával" kereskedtek (állatkereskedők, illetve a Maroson folyó tutajos kereskedelembe bekapcsolódók), az 50 forintnál nagyobb tőkével bírók voltak a "brassói portékával" (hazai iparcikkek, élelmiszerek) kereskedők, míg a harmadik osztályba sorolt kereskedőknek nem volt állandó üzletük, hanem a többiektől vásárolt termékeket értékesítették a kiskereskedelemben, azaz a falvak vásáraiban.[32] Ebből lehet következtetni az örmények társadalmi tagozódására, s az is jellemző volt, hogy a kereskedők is értettek valamilyen iparűzéshez, s így könnyebben átvészelhették a gazdasági válságokat.

A XVII. századtól kezdve működött helyben örmény tannyelvű iskola, amit aztán az osztrák hatóságok 1849-ben szüntettek meg. A század 60-as éveitől lehetőség nyílt ismét arra, hogy a gyerekek 2 éves alapiskolai képzést kaptak örmény és magyar nyelven, majd a magyar iskola második osztályában folytatták tanulmányaikat. 1881-ben mivel igény nem volt rá, az örmény iskola teljesen beleolvadt a magyarba. Gyergyószentmiklóson 1908-ban létesült főgimnázium, amely 1910-ben költözött újonnan elkészült saját épületébe. Az együttélés során már a XVIII. századtól jól beszéltek magyarul az itteni örmények, és hamarabb elveszítették nyelvüket, mint a szamosújváriak és az erzsébetvárosiak.


Szépvíz


Erdély keleti felében a Gyimesi szoroshoz vezető út mentén fekszik Szépvíz. Az Árpád korban keletkezett település a legenda szerint akkor kapta nevét, amikor Szt. László királyunk a kunok legyőzése után itt itatta meg ?táltos? lovát, sőt az is elterjedt, hogy a király itt verte szét a kunokat.[33] A faluban az önálló fejedelemség idején ?plajások? laktak, akik a szorost őrizték, a gyimesi csángó telepek ez után keletkeztek.[34] Az első örmény kereskedők 1642-ben, kezdetben ideiglenes jelleggel kaptak engedélyt a letelepedésre, később újabb családok érkeztek.

Száva Péter vezetésével 1734-ben újabb 308 örmény érkezett Szépvízre, akik a kirobbant orosz-török háború elől menekültek[35]. Természetesen ennyi embernek nem nyújthatott a falu és környéke megélhetést, ígyhát nagyon sokan különböző helyekre távoztak. A helybeli örmények megélhetése az állatokkal való kereskedéssel, illetve az állatok hasznosításával függött össze: iparűzőként mészárosok, tímárok csizmadiák, szűcsök, szappanfőzők, gyertyakészítők voltak, de az ezek mellett kereskedtek mezőgazdasági terményekkel, ruházati cikkekkel, fűszerekkel, fával is. A szoroson által igen jelentős távolsági állatkereskedelmet bonyolítottak le, 1782-ben 10 000 ló, 40 000 szarvasmarha, 300 000 juh volt a forgalom,[36] s elképzelhető, hogy ezen felül csempésztek is át marhákat a határon. Az itteni örmény kereskedelmi törvényszék, a "Mercentile Forum" bizonyos közigazgatási autonómiával is rendelkezett, egyébként Gyergyószentmiklóssal egyetemben a szépviziek is az erzsébetvárosi örmény főbíró joghatósága alá tartoztak 1793-ig, amikoris Csík-Gyergyó-Kászonszék törvényhatósága alá kerültek.

Szépvíztől a Kárpátok gerincének irányába eső Gyimesi völgy a 17/18. században kezdett benépesülni, s a terület meghódításában a helyi örmények is részt vettek[37]. A legjobb havasi földeket az örmények bérelték ki, majd vásárolták meg a szépvízi közbirtokosságtól illetve magánszemélyektől. Gyakran a szegényebb csángóknak adták bérbe területeiket az örmények, s mindez nemegyszer ellentéteket szült. Itt nemcsak iparral és kereskedelemmel foglalkoztak, hanem gazdálkodással is.

Az örmény katolikus templomot 1763-ban kezdték el építeni, előtte egy kápolna szolgálta a hívek lelki üdvét (a római katolikus templom csak 1896-ban épült fel.). 1846-ban bővítették a kicsi, de igen díszes barokk templomot. Az egyházi anyakönyveket 1756-tól vezették.

Az örmények alapfokú iskolát is fenntartottak, melyben egészen az 1880-as évekig örményül folyt a tanítás. 1910-ben állami iskola létesült helyben, s az örmény iskola megszűnt. Az örmények vallási szervezeteket is létrehoztak: 1730-ban a "Szentháromság Segélyegyesületet", 1746-ban az "Úr Szenvedése" társulatot, 1830-ban a Szent János társulatot, 1897-ben "Oltáregyletet". Hosszabb ideig csak a legelső maradt fenn, amely még megélte fennállásának kétszázadik évfordulóját, mielőtt 1949-ben feloszlatták.

A szépvízi örmények kaszinót hoztak létre a Szentháromság egyesület tagjai és hozzátartozói részére. A kaszinó pezsgő miliőjéről és kultúra közvetítő szerepéről már Orbán Balázs is lelkendezve írt[38]. Kölcsönkönyvtár állt a tagok rendelkezésére, és gyakran bálokat és színi előadásokat is tartottak itt. A közösségi épületek és a módos lakóházak az isten háta mögött lévő csíki falu központjának városias külsőt kölcsönöznek. Általában elmondható, hogy az itteni örmények civilizációs tényezőnek számítottak, ők terjesztettek el újfajta építkezési módokat, élelmiszereket, iparcikkeket és egyéb termékeket.

A kapitalista fejlődésből Szépvíz szinte teljesen kimaradt, a gyimesi vasút pedig egyes állítások szerint éppen a benne rejlő lehetőségeket fel nem ismerő és földjeiket féltő helyi örmények lobbizásának következtében kerülte el a települést.[39] 1894-ben Szépvízről Szeredára (vármegyei központ) helyezték a főszolgabírói hivatalt, s bár 1910-ben a felcsíki járás kettéosztásának eredményeképpen megalakult a szépvízi járás, a falu már csak egy periférikus agrár régió központja volt.

Újvidék

A már említett erdélyi örmények mellett délről, a török birodalom területéről is érkeztek örmények régiónkba, előbb átmenetileg Belgrádba, majd az 1739-es török ostrom miatt Újvidékre menekültek, s mivel hosszabb ideig török kézen maradt Belgrád, az örmények nem is tértek vissza. Templom építésébe kezdtek, amit 1746-ban szenteltek fel. A XVIII/XIX. Század fordulóján számuk a százat is meghaladta. Azonban 1848/49-ben a hadiesemények következtében a templom leégett. Később már hívő sem igen akadt.


Szeged


A Maroson folyó tutajos kereskedelem végállomása Szeged volt, ahol az örmények megjelentek már a XVIII. században. Örmény családok megtelepedéséről azonban nem tudunk a XIX. századig. Az 1879-es nagy árvíz idején az örmény származású id. Lukács György (1818-1892) volt a település megmentésére kiküldött kormánybiztos. Nem rajta múlt azonban, hogy a gát minden erőfeszítés ellenére átszakadt, és a víz elöntötte a várost. Vágó Pál képe megörökíti, mikor Ferenc József később a katasztrófa helyszínét felkereste, ezen a képen látható Lukács is. Állítólag ekkor mondta a király: "Szeged szebb lesz, mint volt."[40] A nagybányai festőiskolát létrehozó szintén örmény Hollósy Simon egyik örmény tanítványa, Papp Gábor (1872-1931) 1908-ban Szegedre költözött, munkásságának egyik jelentős szegedi vonatkozása az itteni értelmiségiekről készült portrésorozata[41]. A nagy armenista, Patrubány Lukács (1861-1926) hagyatéka is állítólag ide került, mostani helyéről nem tudunk biztosat[42].


Békés megyében


Az 1735-ös békésszentandrási parasztfelkelés alkalmával az összegyűlt tömeg örmény kereskedőket is kifosztott, s annak leverése után ez volt az egyik vádpont a perben. A marhakereskedéssel nagyban foglalkozó örmények több pusztát is béreltek Békés és Csanád megye területén. Gyulán egy kisebb kolóniájuk le is telepedett, még hitközséget is alapítottak 1784-ben. A görögökkel közösen használták azok 1787-ben épült templomát. A kis közösség ugyan hamarosan beolvadt; azonban 3 alispánt, és Karácsonyi János személyében egy hírneves történészt adtak az országnak. Később is kerültek örmények a megyébe, a szegedi árvízi kormánybiztos fia, ifj. Lukács György (1865-1950) 1897-től 8 és fél éven keresztül megyei, majd 1901-től hódmezővásárhelyi főispán is volt. Nevéhez fűződik a gyulai főgimnázium létesítése, kórházbővítés és az infrastruktúra fejlesztése.


Magyar-örmények a dualizmuskorban

Demográfia


A korszakban készült népszámlálási adatok alapján az 1. táblán látható az örmény vallásúak illetve anyanyelvűek száma. Megfigyelhető, hogy milyen rohamosan csökkent a magukat örmény anyanyelvűnek vallók száma (az örmény katolikus vallásúak száma nem csökkent ilyen drasztikusan). A 2. táblán az 1880-as népszámlálás alkalmából magukat örmény anyanyelvűnek deklaráló lakosok megyénkénti megoszlását láthatjuk. Szembetűnő, hogy a népesség szinte kizárólag Erdélybe illetve a Partium területére koncentrálódik. Ezen belül is az örmények fele Szolnok-Doboka megyében, azaz Szamosújváron élt, a következő legnagyobb létszámot Kis-Küküllő megyében (Erzsébetváros itt található) és Csík megyében a (két székelyföldi örmény település itt feküdt). Ez természetesen nem meglepő, de azt is mutatja, hogy az anyanyelv megőrzésére csak ott van lehetőség, ahol nagyobb közösség él egy tömbben. A Dél-Alföldön, és azokban a nagyvárosokban, ahová korábban jelentős örmény elvándorlás történt, nyelvüket és vallásukat elvesztették az örmények.

A 3. táblán a magyarországi vallásfelekezetek nemzetiségi-anyanyelvi megoszlását látjuk 1880-ban, ez alapján az örmény katolikusok anyanyelvi megoszlását tanulmányozhatjuk. Kiderül, hogy az örmény anyanyelvű többség (72%) mellett a magyar anyanyelvűek száma jelentős (26%), míg az egyéb nyelvűek számaránya 1% alatt van. Amikor az örmény anyanyelvűek vallási megoszlását vizsgáljuk, meglepő módon csak mintegy kétharmaduk örmény katolikus vallású, és az 1%-nyi görög katolikus mellett további harmaduk római katolikus. Utóbbiak feltehetően olyan helyen születtek illetve éltek, ahol nem volt a közelben örmény katolikus egyházközség. Tehát nincsen teljes korreláció az örmény anyanyelv és a vallás között; ami azt is előrejelzi, hogy akik az egyiket már elvesztették mint elsődleges kötődési viszonyt, nagy valószínűleg a másikat is elveszítik pár generáción belül. A nyelvi asszimiláció szinte kizárólag magyarosodást mutat, amit megerősít a római katolikus hit felvétele, hiszen Erdélyben döntő többségben magyar anyanyelven beszélnek e vallásfelekezet hívei. Mindezt kiegészítik a 4. táblán az örmény anyanyelvűek nyelvtudásáról szóló adatok. A hazai nemzetiségek közül az örmény nemzetiségű lakosok kiemelkedő mértékben (88,4 százalékban) beszéltek magyar nyelven, a magyar nyelvtudás tekintetében következő hazai cigányságnak is mindössze 23,87%-a tudott magyarul! Az 1880-ban magát örmény anyanyelvűnek valló 3523 fő közül 1900 olyan élt városokban, aki magyarul is beszélt (az összes örmény anyanyelvű lakos 53,93%-a), sajnos azonban Láng Lajos hivatkozott könyvében elfogadhatatlan adat (37,2%) szerepel arról, hogy ez hány százaléka volt a városokban lakó örmény anyanyelvű személyeknek, feltételezhetjük, hogy ez is közel járt az országos 88,4 százalékhoz. Feltételezésünket megerősíti az, hogy az örményeknek csak mindösszesen 6,1%-a beszélt kizárólag csak anyanyelvén, mely adat szintén kiugróan elüt a többi nemzetiségtől, ahol általában a népesség több mint kétharmada csak az anyanyelvén beszélt. E statisztikák alátámasztják az örmények azon nyilatkozatait, amelyek arról szólnak, hogy a többi nemzetiség példát vehet róluk a magyarosodást illetően.

A 6. Táblázatban az örmény anyanyelvű népesség korfáját készítettem el. Láthatóan nagymértékben eltér az országos népességnövekedési tendenciáktól (Magyarországon a korban népesség évi átlagos növekedés 0,74% volt, ami az európai átlagnál kissé alacsonyabb[43]). A korfa az örmény anyanyelvű lakosság elöregedését és fogyását jelzi. A csökkenés oka vélhetően nem a születések alacsony száma, hiszen családfák vizsgálata azt mutatja, hogy továbbra is nagy a gyermekszám a családokban. Azonban a felnövekvő örmény gyerekek egyre nagyobb számban a magyart vallják anyanyelvüknek, még ha örményül is tudnak. A 4. táblán látható a magyarországi vallások híveinek létszámbeli változása 1857 és 1880 között. A görög keletiek létszáma stagnálást mutatott, míg más vallásúaknál jelentős a növekedés. Az örmény katolikusok, száma mintegy felére apadt e rövid idő alatt. Ennek oka az elöregedés mellett a vallási asszimiláció, amelynek legfőbb oka az örmény katolikus hitközségekből való elvándorlás volt. Mivel kötelező volt valamely egyházhoz tartozni, az elköltöző családok a római katolikus egyház híveivé váltak.

Kétnyelvűségi mutatók az asszimiláció és a polgárosodás együtt járását is mutatja, hiszen a városlakók lényegesen nagyobb arányban beszéltek magyarul, mint falusi társaik. Az örménység e mutatóinál a cigányság is nagy hasonlóságot mutat. A cigány etnikumnál már ekkor igen vegyes nyelvhasználat és a nyelvi asszimiláltság magas foka figyelhető meg annak ellenére, hogy kulturálisan és társadalmi kapcsolataikban nem kerültek igen közel a magyarsághoz vagy más etnikumokhoz, és a polgárosodásban sem voltak egyáltalán előrehaladott állapotban. Így a hasonló mutatók ellenére nem találhatunk sok hasonlóságot az örmények és a cigányok között; legfeljebb azt, hogy mindkét etnikum őshazája, illetve anyaországnak tekinthető területei igen messze estek a Kárpát-medencétől. Mindenképpen több egyezést találnánk a zsidósággal kapcsolatban, azonban nem állnak rendelkezésünkre az ő nyelvhasználati mutatóik. A két etnikum összehasonlítása egy külön tanulmányt igényelne.

A kettős nyelvhasználat az örmény-nem örmény vegyes házasságok egyre növekvő számát is jelzi. Tisztán örmény személy szinte egyáltalán nem akadt a korszak végére, ami az 1910-es évszámlálás eredménye is mutat: mindösszesen 121 fő.[44] Az 1857-es évi 6961 főnek ez mindösszesen kevesebb, mint 2%-a, ami a többezres kiinduló létszámot tekintve akár a világtörténelem egyik legnagyobb mértékű asszimilációjának is tekinthető, és a korabeli Magyarország egyetlen más kisebbségének adatai nem hasonlíthatóak ehhez. Képtelenségnek tűnik, hogy az eltelt 53 év alatt az 1857-ben örmény anyanyelvűek 98%-a meghalt vagy elvándorolt volna, hiszen az örmények körében az átlagéletkor kifejezetten magasnak tekinthető, és elvándorlásról egyáltalán nem szólnak adatok. Ezért egyszerűen arról van szó, hogy az asszimiláció egy generáción belül végbement. Mint említettem az örmény katolikus hívők létszámának csökkenése korántsem volt ilyen mértékű. Bár az 1890-es népszámlálástól kezdve az eredmények publikációjakor nem tüntették fel külön az örmény katolikus és keleti örmény vallást, mégis egyedül Szamosújváron 1100 híve volt 1910-ben az örmény katolikus egyháznak[45]. Összesen tehát több ezerre tehető azon magyar állampolgárok (döntően magyar nemzetiségűek) a száma, akiket örmény katolikusnak kereszteltek. Több példa akadt arra is, hogy örmény születésű személy latin rítusú római katolikus pappá lett. Ennek oka talán az, hogy a korszakban jóval több örmény katolikus pap volt, mint ahánynak a meglevő 4 egyházközség munkát, és megélhetést adhatott, így kézenfekvő volt a római rítusú gyülekezetek plébánosává válva szolgálni. Az örménység vallásához erősen ragaszkodott, és a XX. századra döntően a vallás jelentette az örmény etnikai tudatot.

A szomszédos országok etnikai összetételéről tájékoztat a 6. tábla. Ausztriában 1880-ban 2584 örmény katolikus volt, akik zömmel Lemberg környékén és Bécsben éltek. Az előbbiek a korszakra nagymértékben ellengyelesedtek. Moldvában a Veress Sándor által közzétett adatok alapján 3735 örményről tudunk. Ők megőrizték ősi egyházi struktúrájukat és nyelvüket. Havasalföldön nem találunk kimutatható számú örményt a múlt század vége előtt.

Etnikai tudat

Előszeretettel használták a magyar-örmény elnevezést önmagukról szólva a kettős kötődést érző örmény származású honfiak. Így sajátos módon magyar anyanyelvű, etnikai eredetű társadalmi csoportot képeztek. E magyar-örmények közé sorolhatjuk azokat is, akik már sem nyelvükben, sem vallásukban nem vallották magukat örménynek, de kultúrájuk, származásuk és rokoni kapcsolataik összekötötték őket. Így összesített számuk jóval meghaladja a korban a tízezret, maga Szongott Kristóf 15 000 főről beszél[46], ami a korabeli 13,7 milliós ország lakosságának egy ezreléke.

Az örmény neofiták egyenesen azonosították magukat a magyarsággal, amelynek nemzetfelfogása a korban tökéletesen egyezett abban, hogy az országban mindenki vagy már magyar, vagy azzá lesz. Az örmények számtalan történeti példát tudnak felsorolni, hogy mikor vállaltak sorsközösséget a magyarsággal és miben gazdagították annak kultúráját. A magyar-örmény "egymásra találást" szerencsére az azóta eltelt viharos esztendők sem bontották meg, szemben például a zsidósággal, amely a dualizmus korában hasonlóképpen gondolkodott, de hamarosan azt kellett tapasztalják, hogy ők "nem eléggé magyarok".


Gazdasági szerep


Ugyan a gazdasági életben továbbra is részt vettek, de a földbirtokuk jövedelméből élők bevételei egyre inkább elmaradtak az iparban és egyéb modern szektorokban vállalkozó polgároktól. A nagyobb volumenű kereskedelemben sem vettek részt a század második felében az örmények, azonban Erdélyben helyi szinten jelentős bel- és kiskereskedelemből kivették részüket. Nem tudunk olyan példát, aki a nagypolgárság vezető rétegeibe került volna, azonban egy-két nagybirtokos arisztokrata akadt (gr. Karátsonyi család, Lukács Antal). A nagy többség elaprózódó birtokából megélni nem tudván a fizetett közpályák felé orientálódott.


Politikai szerep


Eddigi kutatásaim alatt 43 örmény származású személyt találtam, akik 1867 és 1918 között rövidebb-hosszabb ideig országgyűlési képviselők voltak. A függelékben közlöm rövid életrajzukat, amelyet önmagukért beszélve jellemzik az egyes személyek közéletben játszott szerepét. A 7. táblán látható, hogy a dualizmus kori egyes országgyűléseken hány örmény származású képviselő ült a padsorokban. A századfordulón emelkedés figyelhető meg, a legnagyobb ? 20 főnyi ? létszámot az 1905-ös választásokon érték el, de a rendszer bukásáig az 500 fős képviselőházban meghaladta létszámuk a képviselői helyek 2%-át, ami jelzi, hogy mekkora mértékben voltak felülreprezentálva itt, a politikai élet csúcsszektorában.

Az örmények általában vegyes nemzetiségű kerületekben, kormánypárti programmal jutottak be az országgyűlésbe. Ez adódik abból, hogy a hazánkba költözött örmények kolóniáinak lakhelyei -Erdélyben és a Délvidéken- vegyes lakosságúak voltak. Ezen kerületek a dualizmus korában általában kormánypárti kerületeknek számítottak. Az örményekben általában neofita magyar buzgalom élt, és frissen "avanzsálódott" magyarságukba nem fért nagyon bele az ellenzékiség. Emellett a karrierlehetőségek is így voltak leginkább biztosítva a számukra. Talán a nem törzsökös magyar származás is oka volt annak, hogy nem az ?ideológikus? politizálásban vettek részt, hanem inkább a technokrata-bürokráciát képviselték, még a legfelsőbb pozíciókban is (Gorove István, Dániel Ernő, Lukács László, stb.)

A képviselők többsége nemhogy nem élt a tradícionálisan örménynek tekinthető településen, de nem is születtek ott. Azokból az örmény családokból származtak, akik már korábban elköltöztek és társadalmi pozícióikat tekintve az ?átlag örmények? fölé kerültek. A születési helyek azonban jelzik az örmények belső kirajzásának helyszíneit: az erdélyi és Partium beli nagyvárosokat és a Dél-Alföldet, valamint Budapestet. A Lukács, Dániel, Karátsonyi, Jakabffy családok kiemelkednek, hiszen szinte apáról fiúra öröklődött körükben a politikai szerepvállalás, a legfelsőbb politikai elitbe tartozó miniszterek az ő soraikból kerültek ki.

A képviselők életrajzaiból kiolvasható egy karrierséma. Szinte kizárólag jogi végzettségű, a vármegyei karriert a szabályosan végigjáró emberekről van szó. Ez megegyezik a magyar dzsentri réteg tipikus életpályáival, ami megerősíti azt, hogy ehhez a réteghez hasonultak, asszimilálódtak az örmények. A vegyesházasságok révén szinte tökéletesen egybemosódtak a közöttük lévő határok a századforduló után. Így színtiszta örmény származású ember egyre kevesebb akadt, s joggal tarthatta magát a legtöbb magyar-örmény magyar nemesi családok leszármazottainak is magát.

Az 1905-ös választásokon a Szabadelvű Párt súlyos vereséget szenvedett, de az örmény származású szabadelvű képviselők majdnem mind megtartották helyüket, s emellett ellenzéki pártok színeiben is bekerültek (ami részben magyarázatot ad arra, hogy az előző ciklushoz képest majdnem kétszeresére emelkedett a számuk).

Az alsó ház mellet a felsőházban is helyet foglaltak örmények: egyrészt a gróf Karátsonyi család tagjai, másrészt kinevezéssel: Lukács Antal, Dániel Ernő, majd a későbbiekben Papp Géza. Szörény, Torontál, Temes, Bács-Bodrog, Békés, Csanád, Nógrád, Tolna, Versec, Szabolcs, Küküllő vármegyék vezetői között találtam örmény származású al- és főispánokat.

1868-ban az örmény Gajzágó Salamon volt a ház elnöke azon a napon, amikor a Szamosújvárt képviselő Simai Gergely előterjesztette az örmény vallás recepciójáról szóló törvényjavaslatot: "Erdély mindazon törvényei, melyek az erdélyi területen és korábban úgynevezett magyarországi részekben a bevett vallásfelekezetek és egyházi hatóságok vallásgyakorlati és önkormányzati szabadságát, jogegyenlőségét, egymás közötti viszonyait s illetőleg hatáskörét biztosítják, nemcsak sértetlenül fentartatnak, hanem egyszersmind a görög és örmény katholikus és a keleti görög szertartású egyházakra is kiterjesztetnek."(1868 évi 43. tc. 16.§.)[47], összehasonlításképpen megemlítendő, hogy az izraelita vallás 1895-ben került a bevett felekezetek közé Az eredeti tervezetben nem említették meg az örmény katolikusokat, s a kiegészítés az örmény származású parlamenti képviselőknek köszönhető. Azonban ezenkívül nemigen értek el mást országos politikai szinten.


Az örmény katolikus püspökség ügye


Az örmények egy fő dolgot szerettek volna a politikában elérni, mégpedig azt, hogy az örmény katolikus egyház visszanyerje autonómiáját. Ennek érdekében Simai Gergely, Szamosújvár képviselőjeként a parlamentben felszólalt, 1870-ben évi 12 000 forint, majd ennek elutasítását követően 1871-ben évi 5000 forint támogatást kérve. "... ezen örmény egyház a jogosulatlanul fölötte álló latin püspökség dús jövedelméből nem részesül, bármely más alapból egy fillérrel sem segélyeztetik, az egész országban egyedül van arra kárhoztatva az egyházak közül, hogy hivatását minden anyagi támogatás nélkül betöltse és fennmaradását egészen magárahagyatva eszközölje."[48] érvelt Simay, azonban mindkét javaslatát elutasította Tisza Kálmán.

Amikor 1909-ben Ávedik Lukács elhaláloztával az erzsébetvárosi örmény katolikus lelkészi állás betöltetlenül maradt; az egyházközség megalapítása

<< vissza
Copyright © Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület, 2007 Minden jog fenntartva!