Iroda:
1015 Budapest, Donáti u. 7/a
Postacím: 1251 Budapest, Pf. 70.
Telefon / Fax: 36/1/201-1011
magyar.ormeny@t-online.hu
Erdélyi katolikus rítusok autonomiája 1848-ban. Örmények kényszerpályán.

Tamási Zsolt  történész, tanár  előadása      
Elhangzott 2009. szeptember 2-án Marosvásárhelyen

     
Az erdélyi katolicizmus a 19. század közepén, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc ideje alatt három rítusban volt jelen Erdélyben. A római katolikus egyház mellett ott találjuk a számbelileg is jelentős görög-katolikus egyházat, illetve az örmény katolikusságot. A forradalmi események során általánosítva azt mondhatjuk, hogy az örmény-katolikus örmény-magyarok és a római-katolikus magyarok a forradalom támogatói, míg a görög-katolikus románság az ellenforradalom szolgálatába sodródott. A forradalmi eseményekben való részvételt önmagában is fontos lenne bemutatni, jelen tanulmány inkább arra keres választ, hogy a katolikus rítusok hogyan és miért határozták meg a követőik identitását, a nemzeti ébredésben miért erősödhet a katolicizmus által a magyarok és a románok nemzeti öntudata, illetve, hogy miért járul hozzá ugyanez a tényező az örmények asszimilációjának felgyorsulásához. Az egyházi autonómia lehetőségét a római katolikus egyház számára a belső reform, a görög katolikusok részére az önálló érsekség létesítése jelenthette, míg az örmények egyházilag a latinizálódás, nemzetileg a magyarosodás útját látták célravezetőnek ebben a történelmi kontextusban. Egyúttal az önálló egyházszervezet örmény részről történő mellőzésén és a görög katolikus részről történő fejlesztésén keresztül az identitástudat intenzitása jól lemérhető. A tanulmány során ezért előbb röviden vázoljuk az erdélyi római katolikus egyház helyzetét, majd részletesebben megvizsgáljuk az örmény és a görög katolikus rítusok egyházszervezetének helyzetét, változásait a forradalom előtt, s a forradalom alatti lehetőségek bemutatásával.
A magyar, római katolikus egyházon belül a forradalmi változás nagy belső mozgást indít meg, amely elsősorban az egyházon belül jelentkező erőteljes reformmozgalomban, a későbbiekben a forradalmi kormány támogatásában és a szabadságharc eseményeiben való szerepbetöltésben konkretizálódik. Az egyházon belüli reformmozgalom a magyar püspöki kar által szorgalmazott nemzeti zsinathoz és a magyarországi, s így az erdélyi egyházmegyében is jelentkező alsópapsági tervekhez kötődik. A két reformelképzelés egymással párhuzamos, s egybeeső is. Mindkét elképzelés alapvetően azt feltételezte, hogy sor kell kerüljön úgy a nemzeti, mint az ezt megelőző vagy követő egyházmegyei zsinatokra, amelyek döntéseinek életbe léptetése garantálhatta a reformok sikerét. A felsőpapság számára ez azért volt fontos, mert a zsinati munkálatok segítségével mederbe tudták/remélték tartani az egyházon belüli megújulás folyamatát, miközben az alsópapság is tudatában volt, hogy terveinek törvényes hátteret csak a zsinati jóváhagyás adhat. Ezeknek a körülményeknek a következtében 1848 tavaszán az espereskerületek papsága hosszas jegyzőkönyvekben részletezi javaslatait, megfogalmazva észrevételeit a püspöki kar által tárgyalásra javasolt zsinati pontok kapcsán és a saját, lelkipásztori tapasztalatain alapuló kérdésekben is. A javaslatok összegzése után a kolozsvári egyházmegyei zsinaton, illetve az azt megelőző vegyes Státusgyűlésen elvi és jogerős döntéseket fogalmaznak meg, amelyek közül az ezeken a fórumón szabályozható kérdésekben a püspök a későbbiekben a gyakorlatba is alkalmazza a határozatokat.
A forradalmi események hatására a római katolikus klérus nemzeti érzelmeinek ad hangot már a forradalom kezdetén, amikor a kokárda mintájára a Székelyföldön nemzeti színű kollárét visel. A püspöki utasításoknak megfelelően jó papként és jó polgárként a forradalmi kormányt támogatva nyílt antidinasztikus propagandát nem fejt ki, viszont amikor az őszi ellenforradalmi események kezdetüket veszik, a szabadságharc szolgálatába állnak. Nemzetőrként, honvédként, tábori lelkészként, vagy csak a szószékről, de mindenképp a törvényesen elnyert szabadság támogatóivá vált a római katolikus klérus nagy része. A nyílt szakítást követő magatartásukat lemérhetjük abból, hogy mennyien lettek a megtorlás áldozataivá a forradalom és a szabadságharc leverése után.
A fenti magatartás ebben a formában az örmény katolikus klérust ugyanúgy jellemezte, eltérően a görög katolikus klérussal szemben. A helyzet azért is sajátos, mert mindkét rítus Bécs támogatásával, nagyjából egy időben, azonos okok miatt, s szinte azonos forgatókönyv szerint alakult meg Erdélyben, viszont a 18. században, s sokkal hangsúlyosabban a 19. század során mégis más utat járnak be. Ezt a másságot két területen keresztül próbáljuk meg egy időben érzékeltetni: az egyik az egyházi jogállás (önálló püspökség léte, illetve Róma és a magyar római katolikus felsőklérus hozzáállása), a másik pedig a társadalmi helyzethez is kötődő nemzettudat alakulása.
Amikor 1699-ben a Habsburg monarchia bekebelezte Erdélyt, megerősítette azt a rendet, azokat a társadalmi kiváltságokat és kirekesztéseket, melyek gyökerei a 15. századba nyúltak vissza. A három rend és a négy bevett vallás rendszerében a román és örmény közösség és azok ortodox egyháza a kirekesztettség állapotában volt. A felvilágosodás filozófiájának hatása és a Habsburgok felvilágosult abszolutizmusa azonban módosította a nemzeti közösségek közötti erőviszonyokat. Az uralomváltás 1686 és 1699 közötti időszakában, a törökellenes háború során Erdély helyzete gyökeresen megváltozott. 1690-91-ben a Habsburg császár, I. Lipót híres okiratával, a Diploma Leopoldinummal szabályozta Erdély közjogi viszonyait. A Diploma Leopoldinumot 1691-ben a rendek is elfogadták, s ez másfél évszázadra az osztrák császári dinasztiához kötötte Erdélyt. A katolikus térnyerés legfontosabb dokumentumai azok az általában uralkodói oklevelek, diplomák formájában kiadott iratok voltak, amelyeket a kortársak külön-külön is Diploma Leopoldinumként emlegettek. Közkeletű elnevezéseiken ezek a következők voltak: az 1693. április 9-i vallásügyi pótdiploma; az 1693. május 14-i Alvincziana Resolutio (Alvinczi-féle döntés); az 1699. február 16-i első uniós diploma; az 1699. szeptember 5-i katolikus pótdiploma és az 1701. március 19-i második uniós diploma.
Ebben a korszakban az erdélyi római katolikus egyház igyekszik a kálvinizmus térnyerését lassítani, híveket szerezni. Erre a legjobb lehetőség az volt, hogy asszimiláljon más erdélyi nemzeteket. A két lehetséges célpont a románok és az örmények voltak. A vallási egyesülés fejében az egyházi vezetőknek gazdasági, társadalmi és politikai előnyöket ígértek.
A görög katolikus egyház megszervezésében az unió kezdeményezését a kortársak Baranyi Pál László jezsuita atyának tulajdonították. Baranyi megnyerte tervének Kollonich Lipót esztergomi bíboros-érseket, s ez által a bécsi kormány támogatását is. Négyévi belső tárgyalások után meggyőzte Teofil görög keleti, ortodox metropolitát az unió szükségességéről, és rávette, hogy az uniótárgyalások ügyében 1697 februárjában hívja össze az úgynevezett ?kis zsinatot?, amelyen feltételek mellett deklarálták az uniót. Az 1439-es firenzei uniós zsinatnak megfelelően elfogadták a pápa joghatóságát, a Filioque-t, az áldozáshoz a kovásztalan kenyér elégségességét és a tisztítótűz létét. Ugyanakkor azt is megfogalmazták, hogy ragaszkodnak a rítusukhoz, egyházuk belső szervezetéhez és fegyelméhez. A naptárra vonatkozólag kimondták, hogy ők is a Julián-naptárt fogják használni addig, amíg az ortodox egyház használni fogja. Ennek fejében elvárják, hogy papjaik a bevett vallásfelekezetek papságának jogait élvezzék; a papjaik püspökeiktől és ne a világiaktól függjenek; s az egyesült egyház hívei a római katolikus egyház híveivel azonos jogokat élvezzenek. Nyilatkozatukat Baranyi Pál jezsuita atya felterjesztette ? Kollonich útján ? I. Lipót császárhoz. A császári diploma megérkezése előtt Teofil püspök 1697-ben meghalt, de a következő évben Dositei jeruzsálemi pátriárka felszenteli püspöknek az Athanáz nevet felvevő Popa Anghelt. 1698. április 14-én I. Lipót császár, a pápa nevében is, kibocsátotta a gyulafehérvári unióval kapcsolatos első dekrétumát. Az unió mellett magát elkötelező Athanáz 1698. októberében összehívja a gyulafehérvári zsinatot, melyen a ?románok egyfelől vallásilag egyesültek a római egyházzal, de másrészt biztosították egyházuknak román jellegét, püspökválasztási jogukat, függetlenségüket minden más hazai egyháztól, egyházi szertartásaikat, szervezetüket és fegyelmüket.? I. Lipót 1699. február 16-án kiadta ünnepélyes diplomáját, melyben tudomásul veszi és ünnepélyesen helybenhagyja az Athanáz püspök által 1698 októberében tartott zsinat és manifesztum állásfoglalását és az erdélyi görög vallású románoknak a Katolikus Egyházzal való unióját.
Az unió lehetővé tette az erdélyi románságnak a nemzeti emancipációt, Bécs támogatásával. A nemzettudat fejlődése hosszú utat járt be 1848-ig. A 18. század közepéig, amikor a modern értelemben vett nemzeti tudat kezd kialakulni, a román lakosság vallási terminusokban gondolkozott, ezek alapján döntött minden új helyzetben. A hovatartozás mércéje még nem az azonos etnikai tudat, hanem a vallási. Akkor még szinonim fogalom az ?ortodox? és a ?nemzet?. A román öntudatban egyelőre az egyház és a vallás fontosabb szerepet kapott, mint az etnikai azonosság. A görög katolikus egyház létrejötte a nép vallási gondolkodását nem érintette túl erősen, hiszen az egyesülés előkészítése során a jezsuiták elsősorban a klerikusok megnyerésén fáradoztak, akik majd a maguk során a szélesebb néptömeget voltak hivatva az egyesülés eszméjének előnyeiről meggyőzni. E klerikus elit lehetőséget kapott felsőbb szintű tanulmányok végzésére, amely során a nemzeti fejlődés ?laikus dogmáját? fogalmazzák meg. Ez jelentős változást jelentett: ettől kezdve nem egyértelműen szinonim az ?ortodox? és a ?román nemzet?. Természetesen nem ment ez annyira simán, de az ortodox próbálkozás, amely a szláv ortodoxizmustól várt segítséget, szintén hozzájárult a nemzet és az ortodoxia fogalmának elválásához. A nép számára annyira meghatározó volt a felekezet, hogy az ortodox román paraszt könnyebben tudott szolidarizálni a szintén ortodox szerb paraszttal, mint a görög katolikus románnal. Visarion és Sofronie mozgalmai, amelyek az ortodoxiához való visszatérést szorgalmazták, ugyan felismerték az etnikai azonosságot a románságban, de a hovatartozás mércéje náluk is még a vallás, a felekezet. A nemzetet csak vallásos szempont szerint tudták nézni.
Valóban, a 18. századi román falvakban a nemzeti tudat csak vallásos tudat volt. A veszélyérzetet csak a rituális változások tudták felébreszteni a falu közösségében. Természetesen nem teológiai elvekről van itt szó, hanem a hagyományokhoz való ragaszkodásról (a vallásosság külső formáihoz, rítusokhoz való ragaszkodásról). Számukra a legfontosabb aspektust a vallási hiedelmek jelentik, nincs jelen ideológiai elvként az etnikumi-nemzeti sors. Ezzel szemben a görög katolikusok ötvözik a vallási és etnikai tudatot, kiemelve, hogy Erdélyben igazán román nemzeti intézmény csak a Rómával egyesült görög katolikus egyház. Ugyanis itt a románság önmagában már különálló entitást jelent, amely különálló etnikailag Erdély más népeivel szemben, s ugyanakkor különálló vallásilag is az ortodox szomszédaitól. Így nézve az egyház és vallás kategorikusan alárendelődik a nemzetiségi nacionalizmusnak. Vallás és nemzet egységéről beszélve Petru Maior elsősorban azt emeli ki, hogy eltérően az oroszoktól, szerbektől, görögöktől, a románoknál a liturgia anyanyelvű. Az eszmei vezetők úgy látják, az egyház a román nép megmaradásának mentsvára, de ugyanakkor azt is nagyon jól érzékelik, hogy a papokból és általában az egyházból hiányzik a nemzeti célért való tevés kifejezett akarása. Egyelőre valóban nagyon ambivalens módon jelentkezik az egyház és nemzet kapcsolatának értelmezése. Az egyház és nemzet közt szinte egyidejűleg tesznek is meg nem is különbséget. Simion Bărnuţiu például elítéli azt, aki azt állítaná, hogy egy a nemzet és egy egészen más dolog a vallás, ugyanakkor azonban azt is igyekszik sugallni, hogy mindenki román marad, még az is, aki más felekezetbe lép be. Ugyanez az ambivalencia jelentkezik akkor is, amikor a nemzet történelme iránti érdeklődés kérdését nézzük meg. Az ortodoxokat nem is érdekelte a történelem, a múlt. Ennek ugyanis az örök üdvösség szempontjából nem volt s nem is lehetett jelentősége. A görög katolikusok, pontosabban az Erdélyi Triász, a felvilágosodás jegyében nagyon keményen dolgoznak a nemzeti tudat erősítésén. Továbbra is hangoztatva a Rómával való unió fontosságát, kiemelik a románság római eredetét, ami mindeddig közömbös volt a románok számára. Ilyen formában a történelmi jog hangoztatását kezdik el, a kontinuitás elve alapján. Mindez az új román nemzetkép kialakításához vezetett, elsősorban herderi mintát követve. Itt ugyanis a 19. századi nemzetkép iránti érdeklődés Herder hatása alatt állva, a ?nemzeti lélek? keresésében csapódik le. Az egyéni jogok helyett a nemzeti közösségi jogok biztosítására törekednek már az eszmei vezetők, s ez alapozza meg ideológiailag ellenreakciójukat a magyar liberalizmussal szemben. Az átmenethez nagymértékben hozzájárult, hogy a laikus értelmiség átvette az egyházi értelmiség helyét, s diskurzusában a hátrányos helyzetben levő társadalmi rétegeket is beemelte. Amikor 1848-ban érzékelték, hogy a régi rend összedőlt, az egyéni jogok mellett a képviseleti intézményekben látják a politikai autonómia lehetőségét. A rendiség korában is a politikai jogokért harcoltak, akkor azonban e jogokkal csak, mint elismert negyedik rend élhettek volna. A forradalmi polgári átalakulás után a politikai jogok gyakorlásához már nem lett volna szükség a rendiségre. A forradalom az áhított politikai jogok gyakorlásának lehetőséget hozta meg mindenkinek, így a románságnak is. Mivel azonban nem kerül sor a teljes társadalmi átalakulásra, ez még inkább megalapozhatta a románság igényét, hogy negyedik nemzetként ismerjék el őket Erdélyben. A magyarok hajlandóak lettek volna kulturális, egyházi autonómia megadására, de arra nem, hogy külön nemzetként ismerjék el a románokat. A külön nemzet alatt a magyarok külön kormányt és autonómiát értettek, vagyis a nemzetet politikailag értelmezték. A nemzetiségek viszont a nemzet kifejezést kultúr nemzetként értették. Ez a megnemértés derül ki abból, ahogy a magyar fél többször is megfogalmazza, hogy nem érti, hogy mi az a szabadság, amit a nemzetiségek kérnek, mi az, ami még hiányzik. A magyarok ugyanis nem, vagy csak nehezen és későn ismerték fel azt, hogy a szomszéd nemzetek ugyanazt akarják a maguk számára elérni, amit ők ? a magyarok ? úgy látszott, hogy megszereztek. Ha érzékelték is, nem volt szándékukban e követeléseknek eleget tenni. Kelet Európában a politikai határok nem estek egybe az etnikai határokkal. Az etnikumok keverten éltek, szétszórtan; ugyanakkor társadalmi helyzetük folytán is sajátos képet mutattak. Egy-egy társadalmi rétegen belül is megtalálhatóak a különböző nemzetiségek, de a felsőbb rétegek túlnyomó része magyar, s a más nemzetiségek inkább az alsóbb rétegekben voltak találhatóak. Ilyen szempontból egymás fölé rétegződtek az etnikumok. A nemzeti autonómiát önmagában e kétszeresen kevert módón való elhelyezkedés miatt nehezen lehetett volna kivitelezni. A nemesek féltek átadni a részterületek igazgatását a nemzetiségeknek. A magyarok nem tudták a nemzetállam kereteibe a nemzetiségek kollektív egyéniségét megnyugtatóan beilleszteni, a románok viszont rendi gyökerű nemzetfogalmuknak a polgári állameszmével való egyeztetésre nem találtak utat. A márciusi fiatalok a nemzetiségi jogok szélesítésében a polgári átalakulás veszélyeztetését látták, így ők se támogatták. A magyar politikusok gondolatmenetében az volt a téves pont, hogy azt hitték, a nemzetiségi kérdés önmagától megoldódik, ha az elnyomott nemzetiségi tömegek megkapják a polgári szabadságjogokat. A nemzetiségeket befogadó elméletnek megfelelően ugyanis arra alapoztak, hogy az egyenlő jogok révén egy természetes asszimilálódásra fog majd sor kerülni. A liberális politikusokat még csak nem is foglalkoztatta a gondolat, hogy a nem magyarokat külön nemzetiségi jogokkal kellene felruházni (a 48-as törvények az egyenlőség jogi alapját teremtették meg a nemzetiségek számára is). Az se elhanyagolható szempont, hogy a térségben két eltérő nacionalista modell hatott. Az egyik modell befogadó jellegű, liberális. Ennek példája Franciaország, ahol mindenki francia, aki ott él. A másik modell kizáró, konzervatív. Ennél a hangsúly az etnikumon van, nem az államon. Ugyanakkor a román nemzeti mozgalmon belül is megfigyelhető egy polarizálódás. A népi nacionalizmus konzerválni akarja értékeit, ezért defenzív jellegű. Az értelmiség nacionalizmusa azonban már ennél jóval tovább ment, politikai kérdéssé tették a nemzeti kérdést. A szabadságharc első vívmányai után a román értelmiség hajlandó lett volna követni a magyar radikális forradalmárok jelszavait, beleértve Erdély unióját is Magyarországgal. A számukra addig csak remélt vívmányok megszülettek. Felszabadult a jobbágyság, s a román nép többségének ezzel máris ütött a szabadság órája. A románok politikai jogai is elismerést nyertek, egyenlő polgároknak számíthattak. Simion Bărnuţiu kivételével a márciusi román állásfoglalás, még ha feltételekkel is, de elfogadta az uniót. Egyetlen kikötés csak az volt a részükről, hogy elismerést nyerjen minden szinten a románságnak, mint nemzetnek a joga. Ugyanis az erdélyi románokat nem elégíthették ki a kétségkívül demokratikus és jogkiterjesztő 1848-as magyar törvények, mert azok a román közösség szempontjából nem jelentettek minőségi változást. Személyenként a román nemest eddig is megillették a nemesek kiváltságai, a királyföldi románoknak is megvoltak a jogaik.
A nemzeti ébredés jegyében nagyobb önállóságra törekedtek egyházi vonalon is a görög katolikus románok, akik a román nemzeti mozgalom további irányítását is igyekeztek ezáltal biztosítani a maguk számára. Ilyen szempontból jelentős az az 1848-ban megfogalmazott terv, mely szerint kérték az erdélyi/fogarasi görög katolikus érsekség felállítását. A terv kulcsfontosságú volt azért is, mert az erdélyi görög katolikus románság egyházi önrendelkezésének ilyen formájú bővítése nem csak az erdélyi ortodox románság, hanem a keleti ortodoxia számára is jelzésértékű lehetett: Róma támogatja a saját rítusát megőrző közösségek szerves fejlődését. A görög katolikus egyházi vezetőség, az esztergomi prímási és a Vallás és Közoktatási Minisztérium közti levélváltások sora egyaránt tanúsítja, hogy ennek jelentőségét minden döntéshozásra jogosított fórumon felmérték. Ugyanakkor a korabeli viszonyokat ismerő, s hatásukat mérlegelő felelős klerikusok is belátták, hogy a nemzetiségi ébredés korában a kérdés rendezése egyaránt fontos a magyar forradalmi kormány, a magyar római katolikus egyház és az erdélyi lakosok számára is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy maga Hám János kinevezett esztergomi érsek és magyar hercegprímás miközben a pápai megerősítés hiányában ilyen jellegű joghatóságát a forradalom ideje alatt ugyan nem gyakorolta, de a görög katolikus érsekség kérdésében napirenden volt. Az esztergomi érseki levéltár forradalmi korabeli dokumentumainak jelentős része éppen ezzel a kérdéskörrel kapcsolatos.
A kérdés napirendre kerülése Erdélynek Magyarországgal történő uniójával kapcsolatosan a limitróf zónában található egyházmegyei területi átrendeződésekhez köthető. Zaránd vármegye plébániái közlekedésileg racionálisabban voltak elérhetőek, ha néhány közülük más egyházmegyéhez kerül. Miközben a római katolikus egyházmegyék a területi megegyezés útját elfogadták, a görög katolikusok ekkor megfogalmazzák, hogy e területi átcsoportosítással nem csak az érintett egyházmegyéket szeretnék átszabni. Erdélyi Vazul váradi görög katolikus püspöknek a Vallás és Közoktatási Minisztériumhoz írt beadványában azt fejtegeti, hogy a Zaránd megyei plébániáknak inkább hozzanak létre Nagybánya központtal egy új püspökséget, amelyhez csatolni lehetne a munkácsi püspökség ?oláh ajkúak? plébániáit. Ezek a munkácsi románok úgyis már 1802-ben kértek oláh püspököt. ?És hogy valamint a Nagy Bányai Püspökség fel állítassék úgy a Fogarasi Püspöki Szék Érseki fensöbségre emeltessék, a hazának szintúgy mint az egyháznak érdekei annyira sürgetik, hogy ezt pillanatig sem lehet halasztani; mert arról van szó, hogy három millió Román ajkú népet szorosabb kaptsolással hozzánk kössük e, vagy azt elbocsássuk? A Szabadságnak felderült nagy napja Hazánkba a különféle Nemzetiségeket életre riasztotta. Nemzetiségi egyesülés eszméi forongnak, fel fogva minden ajkú nép, hogy egyesülnie kell, hogy létezni meg ne szűnjön, és a Román népnek egyesülése meg fog történni, tsak az a kérdés, hogyan? A Római széktőli elszakadás által? És akkor az orientális népek nagy családjához fog tartozni azokkal érdekben egyesülhetni, melyek a magyar és többi nyugati civilisált népek érdekeivel ellentétben állanak; vagy pedig a Római Székkeli egyesülés által, és így a Román és Magyar két hű Testvéreknek frigyes öszve tartásában egymásnak fönnmaradása biztosítására? E kettő közt most és jókor válasszon a magyar kormány, és ha ez utóbbit találja üdvösebbnek, sőt egyedül üdvösnek, ne késedelmezzen azt tenni élelmezzen azt tenni a mi czélhoz vezett, akkor mikor még valamit meg menteni lehet; haladék nélkül tehát a Románoknak görög Katolikus Metropolita Nagy Bányai és még Lugosi Bánáti Püspök is eszközöltessék, mert igaza van Leményi János Püspök Úrnak midőn a Ministeriumnak fölterjesztett nyilatkozatában azt mondja: Hogy ez a Hazára nézve üdvös hatással lesz, tsak így remélhetvén a magyarokkali egyes erőt biztosan elérhetni, valamint ellenben, ha nem egyesülteknek a Karloviczitől elválva Metropolita az előtt adatnék mielőtt az egyesültek kezdettől fogva el vesztett Metropolitai főnökség vissza nyerésével meg vigasztaltatnának képtelen káros, sőt gyászos következéseket vonhatna maga után. Hogy a Fogarasi Püspöki Szék Érseki hatóságra fölemeltessék erre tsak az szükséges, hogy a Magyar országi Püspöki Kar, mely folyó Évi September 24-én Esztergomba zsinatra öszve gyülekezend a Ministerium által is föl híva az eránt folyamodással járuljon a Romai Apostoli Szent Széknél közben vetésével. A Nagy Bányai és Lugosi újonnan fel állítandó Püspökségek canonisatioja pedig ugyan azon módon a Római Szent Széktől csak úgy kérhető, hogy ha először a Fogarasi és Munkácsi Püspökök azon Plebániákról, melyek részére állíttatna föl a Nagy Bányai Püspökség, le mondanának, és ezen le mondásokat ünnepélyesen be mutatják; részemről a Bánáti Parochiákról, hogy a Lugosi Püspökség föl állítassék, szívesen le mondok.?
A beadványok hatására Eötvös József kérni is fogja Hám Jánostól, hogy a kérdést érdemben tárgyalják a tervezett nemzeti zsinaton. Levelében a következőket írja: ?Annak, hogy a vallás oktatás melyben minden alkotmány a rendnek egyik legfőbb biztosítékát találja a román ajkú katolikus honpolgárok között mentől czélszerűbben rendeztessék el nem csak a katolikus egyháznak magának a magyar alkotmány s nemzetiségek érdekében szükséges immár beállván szíves méltánylattal vettem a Munkácsi görög szentszék, úgy a N[agy] Váradi és Fogarasi g[örög] e[gyesült] püspökök által hozzám intézett s az első által ugyan Munkácson, de a két utóbbi által helyesebben Balásfalván leendő görög katolikus érsekség, úgy N[agy] Bányán egy új szinte görög katolikus püspökség felállítását szorgalmazó három rendű felterjesztményeket ? s valamint részemről eme felállíttatni szorgalmazott egyházi méltóságok alapítását az összes álladalomra nézve egyedül üdvös eredményeknek ítélvén e három rendű felterjesztvényben előhozott alapos indokokkal igen is méltánylani tudom ? úgy azokat Herczegségednek azon meggyőződés szülő reményem kifejezése mellett küldöm át, miszerint Herczegséged a legközelebb tartandó zsinatban ez ügyet az összes püspöki kar elébe terjesztve, felkarolandja az alkalmat, mellyel ez üdvös czél elérése legbiztosabban eszközölhető lészen. Fölkérvén egyúttal Herczegségedet, mi szerint mellőzve ez alkalommal a Lugosi püspökség felállítása körüli kérést, egyedül a Balásfalvi érsekség és N[agy] Bányai püspökség alapítására vonatkozva e kettőnek mi módóni ellátásukról s a felállítandó érsekségnek a magyar katolikus egyház körében leendő jogviszonyáról véleményes javallatát nékem fel mutatni szíveskedjék.?
A nemzeti zsinat a forradalmi események miatt elmaradt. Azon érdemben így a kérdést sem tárgyalni, sem megoldani nem lehetett. A nemzeti zsinat tervezett tárgyalási pontjai közt eredetileg a kérdés nem is szerepelt. Mégsem állítható, hogy annak keretében erre a kérdésre is nem tértek volna ki. A nemzeti zsinatot megelőzően ugyanis az erdélyi/gyulafehérvári egyházmegye esetében is a tervezett pontokon kívül újabbak javaslására is sor került. Sajátos módon a görög katolikus kérdésben is. Az erdélyi egyházmegyei zsinatot előkészítő kerületi tanácskozások után Kovács Antal brassói plébános jól érzékelve a nemzetiségi feszültségek súlyát, e szempont figyelembe vételét ajánlja egyházi elöljárójának, Kovács Miklós püspöknek: ?Elleneink lefegyverzésére méltóztassék Excellentiád az Erdélyi Görög egyesült hitű oláhokat szent érdekünkbe felvenni, s velek kezet fogva munkálkodni a szent ügy kivívásában. Ötszázezer lélek nem megvetendő szám, s ma holnap hatalmas tényezővé fog változni, miután a jobbágyság nem csak felszabadult az úrbértől, hanem saját birtokra emelkedett. S miután előre látható, hogy a hongyűléseken is előbb utóbb hatalmas számú s erélyes képviselőkkel fog dicsekedni? könyörgésem oda menne ki, hogy az Unitus Clerusból is szintúgy, mint az oláh Unitus Honoratiorokból egynéhányat a Kolosvári zsinatra meghívni kegyelmesen méltóztassék?. A püspök méltányolja a plébános javaslatát, de rámutat arra, hogy a román görög-katolikus egyház külön egyházkormányzatot alkot, ?s mivel ők a Katholikusok petícióit mellőzve inkább nemzetiségi tekintetben iparkodnak jogokat szerezni?, nem tartja aktuálisnak a magyar római katolikus egyházmegye tanácskozásaiba őket is bevonni. Kiemeli viszont, hogy mint szintén katolikusok, az érdekeik úgy ezen a téren kell, hogy találkozzanak. Kovács Miklós püspök tehát kellő tapintattal, de ugyanakkor éleslátással is meghallgatja ugyan az egyházmegye javaslatait, viszont határozottan kiáll a mellet, hogy az egyházmegyei zsinaton történő tanácskozást csupán a római katolikus klerikusokkal óhajtja megtartani. Magán az egyházmegyei zsinaton mégis sor került egy, a görög katolikusokat is érintő kérdés tárgyalására. Ez a naptárkérdéshez kapcsolódott. Az erdélyi római katolikus zsinatozó klerikusok a Gergely-féle naptár kötelező előírását - a görög-keleti szertartásúak között - jó érzékkel a nemzeti zsinatra bízzák. Ugyanis ez volt az az időben is közel álló lehetőség, amely amennyiben e kérdésben döntést hozhatott volna, annak kihirdetése és életbe léptetése az apostoli Szent Székhez való felterjesztés és jóváhagyás után lehetséges is lett volna. Márpedig a görög-keletieket érintő döntés csak ilyen jogi formában ért volna valamit, másképp csak írott malasztként szabályozhatták. Azt azonban nem hallgathatjuk el, hogy ennek ellenére a kérdéssel kapcsolatos konkrét javaslatra ekkor is sor került. A válaszmányi munkában közóhajként fogalmazzák meg, hogy a görög-keletiek Julianus féle naptára eltöröltessék. A választmányi jegyzőkönyvben végül ezt a teljes részt kihúzzák, s jól látható, hogy más tintával, tehát máskor odaírják: ?a nemzeti zsinat eszközölje ki az egyformaságot?. Az utolsó, erre vonatkozó mondatot (minthogy ez a G[örög]Kat[oliku]sok hitvallásával nem ellenkezik) újra csak kihúzzák. Ezek a javítgatások az előkészítő választmányi jegyzőkönyvben jelzik, hogy a zsinati munkálat során próbáltak ugyan döntést hozni, de a tárgyalások során úgy döntöttek, hogy ez az egyházmegyei zsinat jogkörén kívül esik, ezért a nemzeti zsinat elé terjesztik javaslatukat. Ugyanúgy, ahogy a Vallás és Közoktatási Miniszter is a nemzeti zsinat elé kívánta terjeszteni az erdélyi görög katolikus érsekség felállításának a kérdését.
Témánk szempontjából fontos, hogy Kovács Miklós erdélyi római katolikus püspök a görög katolikusokat teljesen külön álló rítusnak kezeli, akiknek a tervei nem igazán esnek egybe a magyar római katolikus érdekekkel. Amint látni fogjuk, az örmények esetében viszont egészen más a hozzáállása, még ha az örménység is különálló rítusként volt jelen.
Az erdélyi örmények ősei Moldvába még nem egyesült örmények voltak. Erdélybe jövetelükkor az örmények ismerték a román nyelvet. Az örményeket ekkor, mint idegeneket ilyen szempontból korlátok akadályozták a szabad fejlődésben. Az örmény városok alapításának a lehetősége a vallási unió feltétele volt, abban a formában, ahogy IV. Jenő pápa Exsultate Deo enciklikája biztosította: örmény katolikussá válás által. A nehézség, hogy az erdélyi katolikus papok nem beszéltek örményül, az örmények meg nem ismerték a latint. Ezért kellett olyan térítő, aki tudott románul és örményül. 1684-ben a római Propaganda Fide missziós kongregáció ifjú végzettje, Oxendiusz Verzirescu (1687-1714) érkezett Erdélybe, s sikerült neki az örményeket a katolikus egyházzal egyesíteni. Botosani-ban született örmény volt, aki ismerte a katolikus és az örmény rítust is. A nép eleinte ellenséges vele szemben, még meg is dobálták. Ez nem szegte kedvét. Munkájának eredménye, hogy Minász püspököt is sikerült meggyőznie az unió előnyeiről, aki 1686-ban Hunanian Vártán lembergi örmény katolikus érsek és Pallavicini kardinális és lengyel érsek előtt letette a hitvallást. Az erdélyi örmények katolizálásának folytatásara a pápa utasítására Hunanian Vártán 1687-ben kinevezi vikáriusnak és püspöki kormányzónak Oxendiust. A kinevezési levél Oxendiust mint plébánost, s nem mint hittérítő papot említi. 1690-ben jelenti, hogy 30.000 örmény katolizált. Ezért VII. Sándor pápa 1690. október 3-án az erdélyi örmények vikáriusává és kormányzójává nevezi ki. 1691-ben XII. Ince pápa megerősíti apostoli általános vikáriusi tisztségében, s ez év július 30-án Hunanian Vártán lembergi érsek Cantelmus bíboros jelenlétében erdélyi örmény katolikus püspöknek szentelte fel.
Ezt követően Oxendius kezdeményezi a megígért anyagi és más természetű előnyök megszerzését is az örményeknek, elsősorban a városalapítás terén. A törökökkel szembeni harcban fogságba esett. Három éves konstantinápolyi rabsága alatta az erdélyi katolikus örmények a tapasztalt anyagi előnyök elmaradása, sőt az adók növekedése miatt is kezdtek visszaállni az ősi vallásra (Gyergyó, Szépvíz, Ebesfalva), de a püspök kiszabadulása gátat vetett ennek a folyamatnak. Ez a disunitus kísérlet legerőteljesebben Gyergyószentmiklóson jelentkezett. A hazatérő Oxendius Bécs segítségét kérte, akik viszont, mint sajátos erdélyi problémát, a helyi hatóságokkal igyekeznek ezt lerendeztetni. Oxendius 1692-ben a kolozsvári országgyűlés határozata szerint, ha bizonyítna tudta, hogy a disunitusok 1689 előtt unitusok voltak, akkor visszakaphatta joghatóságát. Ez meg is történt. A disunitusok ellenállásának megtörésére az anyagi mellőzésüket alkalmazta, s az átköltöztetéssel is megpróbálkozott. A gond megoldását egy kisebb mechitarista szerzetesrend Erzsébetvárosra költöztetése hozta, Róma kezdeményezésére. Alapvetően fontos kiemelni, hogy a disunitus probléma 1989-1701 közt egybeesett a görög katolikus egyház kialakításával, ami egyben az erdélyi római katolikusok számára egy nehéz időszak volt. Ekkor az 1697-es protestáns többségű országgyűlés Illyés András erdélyi püspököt még távozásra tudta késztetni, s ebben a helyzetben a latin rítust is jól ismerő Oxendius 1712-ig sikerrel vezethette Illyés kérésére az erdélyi római katolikus egyházat is. Ő szenteli fel például a mikházi kolostor templomát és harangjait is. Arra is őt kérték fel a jezsuiták, hogy a görög katolikus térítéshez szükséges román könyveket felülvizsgálja. Megtette, s több hibát is talált az Athanasie által kibocsátott templomi könyvekben ? jelenti az erdélyi jezsuita rendfőnök, Kapi Gábor Kollonich Lipót esztergomi érseknek 1701-ben. Így gyakorlatilag mindhárom erdélyi püspökség életében fontos szerepe volt neki ekkor.
Oxendius volt az erdélyi örmény püspökség első és utolsó püspöke, utódai ugyanis vagy apostoli vikáriusok, vagy csak főesperesek voltak. Oxendius halála után az örmények a Guberniumtól kértek engedélyt, hogy az Erdélyi Örmény Nemzeti Tanácsot összehívják, s utódját megválasszák. Az engedélyt meg is kapták. 1715-ben Görgényszentimrén nem tudtak viszont megegyezni a püspök személyében, habár Oxendius végrendeletében erre Stanislavi Roska-Stefanovics főprépostot ajánlotta. Ezért úgy döntenek, hogy a Vatikánra bízzák az új erdélyi örmény katolikus püspök személyének meghatározását. A Szentszéket ez meglepte, hiszen korábban még a plébános választás kapcsán is az örmények ragaszkodtak a saját választáshoz. Időt kívánt hagyni Róma, hogy majd újragyakorolják választási jogukat. Mivel erre nem került sor, Róma kinevezte Stanislavi Roska-Stefanivics-ot, akit viszont az örmények elutasítottak. Ezt követően 1716-ban Róma kinevezi Budakovics Lázár szamosújvári plébánost az erdélyi örmények ideiglenes apostoli vikáriusává és főesperesévé, papszentelési joggal. Működését alárendelik a Propaganda Fide erdélyi delegátusának. Kinevezése több örmény vezetőnek nem tetszett, ezért azt a vádat koholták ellene, hogy nem elég erélyes, s passzivitással bátorítja az ősi vallásra visszatérő disunitusokat. A vád hihetőnek tűnt, hiszen valóban voltak, akik az anyagi kérdések miatt visszatértek az ősi vallásra, még ha ehhez semmi köze se volt Budakovicsnak. Az erdélyi római katolikus püspök, Mártonffy György látva az örmények zavaros helyzetét, úgy gondolta, hogy ha Oxendiusnak joga volt a római katolikusokat vezetni, neki is joga van az örmény katolikus egyház belügyeibe beavatkozni, amíg az örmények új püspököt nem kapnak. Az örmények felháborodtak, hiszen Oxendiust Illyés kérte fel, Mártonffyt meg senki a ?kölcsön? visszaadására. Mindenképp a Propaganda Fide Mártonffyt bízta meg, hogy a Budakovicsot ért vádpontokat kivizsgálja. A kivizsgálás során Mártonffy 1719-ben összehívja az örmény papságot, amely a vádakat tisztázó nyilatkozat megfogalmazta. A nyilatkozatot utólag Budakovics is aláírta. A Propaganda viszont tudta, hogy Mártonffy szükségtelennek tartja az örmény püspökség helyreállítását, viszont a nyilatkozat azt sugallta, hogy vannak olyan problémák, amelyek miatt szükséges lenne az örmény püspök, de ezt Mártonffy elkendőzni szeretné. Ezért érkezik kivizsgálásra a mechitaristák egyik misszionáriusa, Cacciadurus Arachiel, majd Jónás sebastiai örmény püspök. Jónás jelentése után a kongregáció megrója Mártonffyt az elkendőzésért (utalás az ősi vallásra való visszatérési problémák elhallgatására). Budakovics alaptalan vádolásának az eredménye végül az lett, hogy tisztségeitől megfosztották. Helyette az erdélyi örmények főesperesévé a pápa dr. Theodorovics Mihályt nevezi ki. Mártonffy utóda, Antalfy János püspök és Theodorovics együttműködött az örmények közti viszálykodások felszámolásában. Ennek ellenére 1728-ban Antalfy megvonta Theodorovics főesperesi megbízását. Ezáltal a gyakorlatban alkalmazta az örmény katolikusokra is a püspöki szabad kinevezés latin jogát. A főesperesi megbízást ugyan Stephanovics Roska István vizitátor visszaadja Theodorovicsnak, s Antalfy utódjától, Zorger Gergely püspöktől a vikáriusi kinevezést is kérte, de ez eredménytelen maradt. Az egység helyett megosztás következett: két egyházkerületbe osztják az erdélyi örményeket (szamosújvári és erzsébetvárosi ? ez utóbbihoz kapcsolva a gyergyóit és a szépvízit), majd ez utóbbi kettőt a gyergyói és a felcsíki római katolikus kerülethez csatolják. A szamosújvárit is megszüntetik, ez a szolnoki latin kerülethez kerül.
Theodorovics idejében nagyon aktívan próbálták az örmény püspökséget restaurálni. 1758-ban Mária Terézia ki is nevezte püspöknek, de a Vatikán nem erősítette meg. A meghiúsítás talán Dániel Tódor örmény királyi tanácsos ügyködéséhez köthető, aki szerette volna saját latin szertartású pap testvérét a püspöki székbe juttatni. A lényeg, hogy ezáltal az örmény püspökség helyreállítása meghiúsult. Ezért Róma 1741-ben elfogadva a helyzetet, az örményeket az erdélyi püspök fennhatósága alá helyezte. Batthyányi Ignác püspök 1786-ban kelt levelében a lembergi érsekhez ki is emelte, hogy az erdélyi örmények a gyulafehérvári római katolikus püspökség joghatósága alá tartoznak. Miután 1758-ban Szamosújváron létrejött a görög katolikus püspökség, az elvi lehetősége is megszűnt az itteni örmény püspökségnek, hiszen a IV. Lateráni zsinat értelmében, azonos helységben nem működhet két különböző rítusú katolikus püspökség.
Az erdélyi örmény klérus mindinkább engedett a latinizáló törekvéseknek. Például a fiatalabbaknak egyre inkább mindegy volt, hogy örmény, vagy latin misekönyvet használnak. A Szentszék azonban ellenezte a latinosítást. 1750-ben Baranyai László gyulafehérvári házfőnökhöz írt levelében a bécsi nuncius megtiltja, hogy bárki is a latin rítusra térjen az örmények közül, mert ezt a keleti szakadárok a saját rítusuk megvetéseként értékelhetik. Az erdélyi örmény rítus fennmaradásában látták a lehetőséget arra, hogy a keleti (havasalföldi, moldvai és bukovinai) örmény ?szakadárokat? meg lehessen téríteni. Ugyanez az elv motiválta a görög katolikusok támogatását, egyházszervezetük önállósítását akár egy görög katolikus érsekség létrehozásával is, amint a fentiekben ezt láttuk. A havasalföldi, moldvai és bukovinai örménység katolizálása viszont nem feltétlenül tette szükségessé az örmény rítus erősítését. A latin püspökség fennhatósága alá került erdélyi örménység példájára próbálják meg kiterjeszteni az erdélyi püspök joghatóságát ezekre a térségekre is, elsősorban az ott élő magyarokra. Az 1848-as egyházmegyei zsinaton konkrétan megfogalmazásra is került ez az elképzelés. A magyar püspöki kar arra kért javaslatokat, hogy a moldvai magyar katolikusok helyzetét hogyan rendezné az egyházmegyés papság. A zsinat során ezt bővítve az Erdély határain túl élő magyar katolikusok ügyéről tárgyaltak, a moldvai térséget kiegészítve a havasalföldi (oláhországi) magyarok ügyével. Kifejezik óhajukat, hogy a csángómagyarok nyelvi és vallási identitásának megőrzését támogatni kell. A nemzeti zsinattól várják ennek elősegítését, de már itt ajánlják, hogy magyar nyelvű (nem pedig olasz) lelkészeket és tanítókat kell hozzájuk küldeni, s ugyanakkor magyar nyelvű könyvekkel is ajánlatos volna a csángó katolikusokat ellátni. Mindezt csupán átmeneti jellegű rendezésnek tekintik, ezért csupán ideiglenes megoldásként javasolják, hogy joghatóságilag az erdélyi egyházmegyéhez csatolják a csángókat. Végső megoldásnak az esetleges áttelepítést tartják az egyházmegyei zsinaton részt vevők. Tekintve az akkori politikai helyzetet, s a forradalmi eszmék hatására nemzetállamban való gondolkodást, a lehető legérthetőbb magatartást fogalmazták meg a zsinatra egybegyűlt klerikusok. A kérdés utótörténetéről érdemes megjegyezni, hogy ekkor ugyan konkrét megoldás, lépés nem történt, egyrészt a politikai események változásai miatt, másrészt az elmaradt nemzeti zsinat ténye miatt. Nem jött össze az a fórum, amelytől a kérdés rendezésének elősegítését várták. Csupán 1859-ben, Haynald Lajos püspöksége idején került sor a Szentszékhez küldött felterjesztés megfogalmazására. Ebben a püspök kifejezi kérését, hogy az erdélyi püspökséget emeljék érsekségi rangra, s a visszaállítandó milkóvi püspökség legyen ennek szuffrarégens püspöksége. Így elérhető lett volna, hogy a moldvai magyar katolikusok egyházi irányítását Gyulafehérvár rendezhesse. Ekkor még nem létezett független államként Románia, így a kérdés rendezésére elméletileg lehetőség is lehetett volna, hiszen a megoldás csak az egyházi jóváhagyástól függött. Hogy mégse valósult meg a terv, annak oka abban kereshető, hogy Kunszt József kalocsai érsek, akinek joghatósága alá tartozott az erdélyi püspökség, nem adta ebbe beleegyezését. Gyakorlatilag tehát a kérdés rendezése akkor is, az után is elmaradt. Előrelépés 1848-ban csak annyiban történt, hogy Kovács Miklós püspök 50 példányban magyar imakönyvet küldött a kantai házfőnök, Körösi Ferenc közvetítésével a moldvai csángóknak. A moldvai magyarság egyházi joghatóságának a rendezése ugyan elmaradt, viszont az erdélyi római katolikus érsekség létrehozásának a lehetősége, s ennek joghatósági kiterjesztése működtethető elv lehetett az amúgy is a gyulafehérvári latin püspökség joghatósága alá rendelt örmények esetében a keleti katolizálás terén is.
Miközben a görög katolikusok aktívan lobbyztak a görög katolikus érsekség ügyében, az örmény papságra ez 1848-ban nem volt jellemző. A pápai óvásokkal szemben mindinkább a latinizálódás konkrét lépéseit tették meg korábban is, ekkor is. Az örmények a rítushoz tartozó naptár-kérdésben maguk szorgalmazták a módosítást: 1750-ben kérték a Gergely-naptár használatának engedélyezését, amit Róma 1758-ban meg is adott. Ez mellet az örmények pragmatikus célból a böjti fegyelemben is inkább a latin rítust követték, ami rövidítette a böjti napok sorát. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az erdélyi örmények nem tisztán örmény, hanem inkább vegyes rítusúak lettek. Az egyházi téren követett latinizálást párhuzamosan a magyarosodás jelensége is kísérte, illetve igényelte. Ez a gazdasági előnyök miatt fokozatosan egyre szükségesebb lett. Nem elválasztható ugyanis a gazdasági és társadalmi előnyök élvezése az erre lehetőséget nyújtó katolizálódástól. Az örmények esetében azért is vezethetett a románok esetében már tárgyalt nemzetkép-formálódástól eltérő eredményhez a társadalmi előny, mert miközben az erdélyi románság túlnyomó része a jobbágysághoz tartozott, a rendi társadalomban mindvégig kirekesztettségben lehettek (akárcsak a magyar vagy más nyelvű jobbágyok), miközben a pénzügyeket rendező örménységnek nem volt mindegy a politikai jogállása gazdasági érvényesülése szempontjából. Integrálódásuk, amely magyarosodást jelentett, természetszerű szükségletként jelentkezett. Az erdélyi örmények a közvetítő kisebbség szerepét töltötték be Erdélyben, elsősorban a gazdasági életben. Integrálódásuk a 17-18. században történet meg, folyamatosan. Miközben integrálódnak a domináns csoporthoz (magyarok), megőrzik kulturális identitásukat. A 19. század második felében kibontakozó armenizmus ideológia is csak ezt a kulturális öntudatot emelte majd ki, miközben politikailag a magyar nemzet részeként határozta meg az örménységet. Itt is érzékelhető tehát az a nemzetkép-eltérés a görög katolikus románságtól, amely a politikai nemzettesthez tartozást nem tudta elfogadni. A románok esetében ennek a beilleszkedésnek több akadálya is volt, miközben az örmények korábban felismerték az ebben rejlő lehetőséget. A rítus megtartása garantálta a nyelv megtartását is, így az etnikai tudatot lehetett ápolni, miközben a vallási unió megkönnyítette a beilleszkedést a rendi társadalomba. Mivel azonban az erdélyi társadalom agrártársadalom, ők, mint kézművesek és kereskedők, idegen testet képeztek. Idegenségük gyanús volt, és félelmet keltett. A hagyományos társadalom ellenérzését az motiválta, hogy aki nem termel, az nem végez hasznos tevékenységet, tehát kizsákmányolja mások munkáját. Eleinte az örményeket bizalmatlanul fogadták. Az erdélyi kézművesek (főleg a szászok) a konkurens örményekkel szemben kifejezik neheztelésüket. A két fél panaszait folyamatosan jegyzi az erdélyi Gubernium. A konfliktusok oka a piaci szabad kereskedés, a kocsmanyitás, a vásárjog és a legeltetés. Ideológiailag a székelység a középkori struktúrák továbbélésében látták a reményt az örményekkel szemben, akikkel nem tudnak lépést tartani a modernebb eszközök alkalmazásában, a kereskedelemben és a kézművességben. A székelyek ezért szeretnék megakadályozni a rendi társadalom széthullását. Az örmények új életformát képviseltek, másságuk megzavarta a társadalom megszokott rendjét. A székelyek, mint birtoktalan jövevényeket kezelik az örményeket. A jöttment idegen és a tősgyökeres hazafi ellenpár jelentkezik a székely beadványokban. Az elégedetlenség oka az örmények gazdasági sikere. Nem beszélhetünk tehát etnikai diszkriminációról, hanem csak a rendi társadalomban előjogokat élvezők önvédelmi, befolyásukat védő politikájáról. A kép változása a 19. század közepétől érzékelhető: az örmények, mint hasznos polgárok jelennek meg. Orbán Balázs leírása ezt emeli ki: megteszik, amire képtelen volt az erdélyi lakosság. A változás oka az örmények zártságának bomlása és a meginduló asszimilációs folyamat mellett, hogy a reformkori liberális nemesség az örményekben szövetségest lát a nem létező polgárság pótlására. A magyaroknak is jól jött az örmények asszimilációja, mert ezzel növelhették a létszámukat, amellyel Erdélyben kissebséget képviseltek. Az örmény gazdasági integrációt Bécs támogatta, kiváltságaik kiharcolásával viszont az örmények megkerülték az országgyűlést. Miközben korábban sorozatosan összeütköztek a székelyekkel, és gyarapodásukat a nemesség is ellenségesen figyelte, honosításukat az erdélyi országgyűlés 1840-ben már megszavazta. A teljes jogú állampolgárságot 1848-ban nyerték el. Ekkor az osztrák kormány szívesen hozzájárult volna az örmény püspökség visszaállításához, de az örmények nem akarták hazafiúságuk árán püspökké tenni Lukácsi Kristófot, aki személyesen visszautasította az ajánlatot.
Az örmény klerikusok ekkor nem is tiltakoznak a latin püspök joghatóságának gyakorlása ellen. Teljesen természetesnek tekintették, hogy Kovács Miklós püspök erősítse meg a helyi választás eredményeként felterjesztett plébánosok személyét. Még akkor is engedelmeskednek, amikor a püspök a helyi választást visszautasítja. Például P. Amberboy Mózes (1840-1841) velencei mechitarista atyát hiába akarta a gyergyószentmiklósi közösség plébánosnak, Kovács Miklós püspök nem engedélyezte, arra hivatkozva, hogy szerzetes nem lehet plébános. Végül beleegyezik, hogy adminisztrátorként vezesse a közösséget, amihez hozzájárult a velencei érsek, Szomál Zukiusz is. Az engedély 1840-re szólt, amíg sort kellett keríteni a választásra. A közösség Lukácsi Kristófot akarta, de Kovács Miklósnál küldöttségük nem járt sikerrel. 1841-ben sort kerítenek a plébános választásra, három személyt jelölnek: Bárány Istvánt, Keresztes Kristófot és Czetz Emmánuelt. Kovács Miklós a választás eredményét nem fogadta el. Helyettük más személyeket javasol: Csíki Imrét, Lengyel Gergelyt, Merza Antalt, Kajtár Simont és Rácz Mihályt. A szavazáson Merza Antal mellet döntenek az örmények. A választás bemutatása után kérik Kovács Miklóst, hogy hagyja jóvá a plébános választását, amire sor is került.
1848-ban a szamosújvári örmény katolikus papság jelzi, hogy a püspök ugyan összehívta a katolikus Státusgyűlést, amelyre minden kerület esperese, s ennek meg nem jelenhetése esetén a jegyzője kell megjelenjen, illetve egy egyházi és egy világi követet is választanak a kerületek. A kerületi esperes viszont öregsége miatt nem mehet el, ami komoly szomorúságot eredményezett az örmény papaságnak, kik ?Excellenciád bölcs kormánya alatt mint egy össze olvadtak a tisztelt magyar papsággal, de különözöttek szertartásunk és némely külviszonyainkra nézt.? Ezért is fájlalják, hogy a Státusgyűlésen nem lesznek képviselve. A püspök válaszlevelében kiemeli, hogy külön papi gyűlésben lesznek a zsinati pontok megtárgyalva, amint ezt a zsinatot és a Státusgyűlést meghirdető körlevelében jelezte. ?A Katolikus Státus Gyűlésre ha nem is jöhet el a szamosújvári esperes és plébános, miután a kerületi jegyző s egy egyházi és egy világi képviselő itt lesz, s azon kívül a szamosújvári főbíró is meghívatott, nem lesz szükség örmény szertartású papságot képviselni, de a zsinati Gyűlésen sem! hol az említett két papi egyén a kerület részéről jelen fog lenni. Azonban ha mégis a szamosújvári örmény papságnak a zsinati pontokra vonatkozólag valami különös feljelentése lenne és az esperesek ugyan meg nem jelenhetne, ugyan ezt adják be írásba.? A zsinati jegyzőkönyvbe feljegyzik hogy Gajzágó Kristóf esperes valóban távol is maradt a tárgyalásoktól, viszont a tárgyalások megkezdése előtt a jelenlevők nem felejtenek el reflektálni arra, hogy az örmény képviselők ugyan távol vannak, de beadványukat tárgyalni kell. Az első ülési nap utolsó tárgyalási pontjaként sort is kerítettek az örmény beadványra. Egyházjogilag ennek a jelentősége abban van, hogy az egyházmegyei zsinati munkálatok során a magyar püspöki kar által javasolt pontokkal kapcsolatban csak véleményt, javaslatot kellett megfogalmazni, amelyek kapcsán a végső szót a későbbiekben elmaradt nemzeti zsinat volt jogos megfogalmazni. Kovács Miklós püspök viszont engedélyezte, hogy az egyházmegye szükségleteinek megfelelően más, helyi jelentőségű témákat is tárgyaljanak, és az egyházjogi szabályoknak megfelelően az ilyen ügyekben hozott határozat azonnal életbe léptethető volt a püspök részéről. Az örmény beadvány ilyen helyi jellegű szükségletet képviselt. Ezért is eltérően a többi tárgyalási pontoktól, a megfogalmazott álláspontot az erdélyi egyházmegye a magyar püspöki karnak elküldött zsinati jegyzőkönyvben nem is szerepelteti, csak az erdélyi egyházmegye felett joghatóságot gyakorló kalocsai főegyházmegye érsekének, gróf. Nádasdy Ferencnek küldött jegyzőkönyvben, s természetesen a Gyulafehérváron maradó eredeti jegyzőkönyvben találjuk meg a kérdés tárgyalását. A zsinati beadványukban az aláíró szamosújvári plébános és segédlelkészei három alapvető kéréssel fordultak a zsinaton egybegyűltekhez. Első kérésükben rámutatnak, hogy saját főpásztorral nem rendelkezve, ?az Erdélyi Romai Katholika Magyar Egyházzal mintegy összeolvadva, annak latin szertartású Főpásztorát atyánknak minket pedig hű fiainak nevezhettünk?, de mégsem részesülnek egyenlő bánásmódban a latin szertartású egyházmegyei papsággal. ?Mi az Erdélyi Püspök minden parancsainak hű teljesítése s minden megyei terhek viselete után is, az Erdélyi Magyar Egyház javaiból talán nem egyaránt részesítettünk; ? értjük itt s egyedül azon terhelő pontot, mely nehezült vállainkra a fölszenteltetés küszöbén álló napokban, midőn is a latin szartartású Főpásztorunk által egyszerűen és hidegen arra utasitattunk, miszerint a püspöki kezek reánk leendő tétele végett a szükséges titulust ne tőle Atyánktól s főnökünktől, hanem mástól kérnénk, s mintegy koldulnánk, és zörgettünk hol opurtune hol importune, nyertünk is utoljára, mert ezt nélkülözni nem lehetett, s nyertünk főleg azért, mert a felebaráti szeretet nemes érzetétől átmelegült emberbarátok által Isten ügyűnkre atyailag letekintett, s kérelmünket a kegyelemtől átihletett jószívűek által meghalgattatá?. Ezért elvárják, hogy ?leendő papjainkat az erdély megyei Püspöktől adandó titulussal ellátatni, minket pedig már áldozárokat jóltevőink a bizontalan jövendő patrimonium s jótállások gyámsága alól felmenteteknek nyilvánítani?. Következő kérésükben kifejtik, hogy ugyan ők is hozzájárulnak az elaggott papok nyugdíjalapjához, de öregségükben ebből nem részesülnek. Ezért kérik, hogy ily irányban is döntés szülessen, amely orvosolja a jelenleg megoldásra váró helyzetet. Harmadik kérésükben papjelöltjeiknek az egyházmegyei szemináriumba való felvételét igénylik. Kérésüket azzal is alátámasztják, hogy részükről is történt ezen intézmény javára anyagi hozzájárulás: ?elődeink a megyei papnevelde alapítványa gyarapítására kitünöleg működtek ? de más részről mivel az elfeledhetetlen jóemlékű Karácsonyi Emmanuel Úr által a Károly Fejérvári neveldébe örményszartartású papnevelésre hagyományozott alapítvány.? Az örmény papok beadványait a zsinaton jelenlevők jogosnak tartották, s azokat el is fogadták.
Az örmény klérus beadványában tehát az integrálódás fokozását kérte. A szabadságharc ideje alatt a megfogalmazott egybeolvadás a magyar klérussal abból is érzékelhető, hogy a megtorlás során a római katolikus papsághoz hasonlóan az örmény katolikus papság sem kerülte el meghurcoltatást. Jákobi Sándor gyergyói örmény szertartású káplánt 1849. szeptember 15-én vitték katonai kísérettel Erzsébetvárosra, majd onnan Szebenbe. Hazafias szónoklataiért komáromi várfogságot kap. Az örmény közösség lelki ellátását ekkor biztosítani lehetett, hiszen a plébános, Merza Antal ?valamint az egész forradalmi üdőkben úgy most is csendesen vagyon megyéjével együtt, buzgón víve el hívatásánál fogva tartozott kötelességét? ? jelenti a ditrói plébános. Keresztes Márton, az 1814-ben Szamosújvárt született örmény szertartású pap, udvarhelyi tanár részt vett az agyagfalvi gyűlésen. A magyar szabadságharccal és forradalommal való szimpatizálása és tevékeny szervező munkája miatt 1849-ben börtönre ítélik, de ő elbujdosik. 1858-ban királyi kegyelmet kap, viszont, utána is csak lelkigyakorlatokat tarthat.
Az 1848/49-es események tehát alapvető fontosságúak voltak Erdély mindhárom katolikus rítusa számára. Miközben a görög katolikus románságnak a nemzeti öntudata ekkor erősödik, sikerül megfogalmazniuk és támogatást is szerezniük arra, hogy egyházszervezetük önállósodhasson a későbbiekben létrejövő görög-katolikus érsekség által. Javasolt retorikájukat nem csak az esztergomi érseki szék fogadta el, hanem Róma is támogatta az ortodoxiában történhető további térnyerés reményében. Ezzel szemben az örménység korábbi asszimilációs törekvéseinek és az erdélyi püspökök rájuk történő joghatóság-kiterjesztésének eredményeként ekkor a kulturális autonómiát leszámítva a teljes integrálódás mellett döntenek, s a későbbiekben sem tagadják meg 1848 örökségét. A magyarosodás és latinizálódás folyamatát nem töri meg a század második felében kialakult armenizmus sem, amit a dualizmus alatti örmény önkép is igazol. Az örmény neofiták azonosították magukat a magyarsággal, amelynek nemzetfelfogása a korban tökéletesen egyezett abban, hogy az országban mindenki vagy már magyar, vagy azzá lesz. Az armenizmust képviselő ?Arménia? folyóiratban megfogalmazott ideológiájuk szerint a magyar-örmény szinte magyarabb a magyarnál, s mivel a két nép tulajdonságai úgymond kiegészítik egymást, igen előnyös mindenki számára ez a vérkeresztezés. Ennek egyik jellemző példája, ahogy Szongott Kristóf főszerkesztő ír az Arménia induló számában: ?Szemlénk [...] a tudományos célon kívül szolgálatot fog tenni a magyar nyelvnek, terjeszteni fogja a magyarosodást, előmozdítja kultur egyesületünk céljait - és követendő példát ád a nemzetiségeknek. Arméniánkban a magyar-örmény azt fogja folyton folyvást édes üdvőzítőnkkel hangoztatni a nemzetiségek fülébe: Példát adtam nektek, hogy a mit én is tettem, úgy cselekedjetek ti is. Én megtanultam a hazai nyelvet - tanuljátok meg ti is. Én mindig a haza érdekeit szolgáltam - ezt tegyétek ti is.?

<< vissza
Copyright © Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület, 2007 Minden jog fenntartva!